Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-06-28 / 26. szám

Most is, miután a konvent történetét elmondja, s bizonyos büszkeséggel teszi hozzá, hogy «az előtt az ev. ref. konventi gyűlések csak értekezletek jellegével bírtak s kötelező határozatok hozatalára jogosítva nem voltak)), büszkeséggel, mondom, mert hisz' ebben épen a tiszántúlinak volt nagy érdeme: kilencz érvet hoz íel a konventi tagoknak az egyházkerületi közgyűlések által való választatása mellett, u. m.: i. a régi usust, 2. Fejes István önbeismerését, 3. a fokozatos képviseltetés elvét, 4. ebből folyó czélszerüségi okokat, 5. a régi kerületek vitézi tetteit s a régi egyházak viszontagságait, 6. Kálvin János tudományát s a hugenották alkotmányát, 7. a franczia reformátusok kínvallását, 8. a presbyter-választás 1860. előtti módját s a kerületek nagy hatalmát, 9. a magyar ember lelkét. És én ezen rengeteg történelmi tudománynyal és mesteri érveléssel, a harczban edzett Góliáttal szemben itt állok tudomány és dialektika nélkül, itt állok fegyver nélkül, s folytatom a harczot, a mivel elkezdettem, a seregek urának Istenének nevével, s hiába gúnyol érte dr. Hungarus, ismét csak azt mondom, hogy nekünk, valamint kincsünk nincs más, úgy tudományunk, erőnk se legyen más, mint a Krisztus lelke. Ne vétkezzünk már többet ez ellen a lélek ellen, akármi volt a régi usus, akármit mond Fejes István a s.-pataki lapokban, akármit mond a történelem és a confessio. Ne ragaszkodjunk azért a betűhöz. Mert hogy hajdanában a kerületek választották a konventi tagokat, az nem jelent semmit, mert hiszen arra a fontos misszióra, a mivel akkor a konvent meg volt bizva, hogy t. i. tagjai egymás egészsége felől tudakozódjanak, akár ugy is kinevezhették volna a tagokat. Iiogy pedig Fejes István, ki a Zs.T. 53. '-át fogalmazta, mely a konventi tagok választásának jogát a gyülekezetekre ruházza, beismerte, hogy ő nem tudja, mikép nyert e § ily szövegezést, holott ő nem is gondolt arra, hogy a konventi tagok választását a gyülekezetekre kellene bízni ; azt én teljes szívvel és lélekkel bámulom, és erősen csodálkozom rajta, mert nem utolsó dolog az, mikor valaki olyat ir, a mit nem akart, s csak évek multán jön rá, hogy mást akart irni; de ez csak azt bizonyítja, hogy a Krisztus lelke néha botlásokkal óvja meg anyaszentegyházát a botlásoktól, de többet semmi körülmények között nem. És mivel a törvénynél soha sem az jő kérdésbe, hogy mi volt a concipista eredeti intentiója, s hogy a szöveg ennek megfelel-e vagy nem, hanem csak az, hogy mit mond a törvény, s annak néha erővel is homályosaknak talált szavait egyedül a törvényhozó magyarázhatja; ennélfogva újra ki kell jelentenem, hogy jelenleg a törvény értelmében egyedül a gyülekezetek vannak jogosítva a konventi tagok választására, s a hol ezt mégis a ker. közgyűlés teszi, ott a gyülekezetek megfosztattak ezen joguktól. A fokozatos képviseltetés elve legerősebb bizonyíték, nem árt azért ezt bővebben megvizsgálni. Nagyon szeretném, ha Hungarus úr kétségkívül tiszteletre méltó történelmi tájékozottságával ennek a történetét is elmondta volna, mert nagyon érdekes története lehet neki, s jobban a dologra tartozik, mint a hugenották története. Mikor találták ki ezt- a nevet, kik, és mit értettek alatta ? Tudós könyvekben nem olvastam, bölcs embertől nem hallottam, de azt hiszem, mégis a legtöbben egyetértünk abban, legalább mi történelemben járatlanok, hogy ennek a fokozatos képviseltetésnek az elve nagyon régi eredetű, még akkori, mikor a magyar ref. egyház minden volt, csak nem presbyteri, mikor voltak neki papjai, seniorai, püspökei vagy superintendensei, s a papok össze is gyűltek egy tractusból tanácskozni, néha több tractusból is egy kerületbe, de a világiaknak semmi szavok nem volt se itt, se ott, sőt még ottlionn se több, mint a papmarasztás vagy a papkihordás. Ekkor a kerületre a megyék küldték a képviselőket, s ez természetes is, mert a gyűlésen ott volt mindenki, a kinek szava volt az ekklézsiában, minek kérdezték volna meg hát a gyülekezetet ? De tudnunk kell, hogy ekkor még a magyar ref. egyház szervezete egy meghatározhatatlan valami volt, egész élete és működése csupa talány: hogy hódította meg az országot egy csapásra, s hogy vesztette el ismét egy csapásra, mily szervezetlenül támadta meg Rómát, s mily vétkes könnyelműséggel s tétlenséggel várta a visszahatást! Miért? Mert soha nem volt senkije, semmije, a ki vagy a mi tömöritette volna, sem személy, sem elv. Presbyteri nem akart lenni, püspöki nem tudott lenni. Pedig püspöki volt helyenként és időnként, de mikor ereje volt is hozzá, nem volt sem bátorsága, sem akarata, hogy a klérus helyét elfoglalja, mert mikor már nem volt az országban más pápista, mint a papok, a kálvinista Magyarország akkor is káptalanokat épített. Püspöki volt befelé, és tehetetlen kifelé. A papok pedig nem tettek egyebet, mint egymást fokozatosan képviselték s egymásnak gorombaságokat mondtak. Ez a fokozatos képviseleti rendszer, mely a püspöki felé hajlott, de, egyházunk örök kárára, nem tu-