Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-06-28 / 26. szám

Ébredjünk. i. Mivelhogy az ördög soha nem alszik, engem is rávett egy gyenge pillanatomban, hogy — a mit eddig legfölebb csak szűkebb és zárt körökben szoktam — kezdjek el nyilvánosan egyházpolitizálni. Meg is irtam e b. lapokban egy czikket «Yideant concules» czimmel, s a mint megírtam, meg is bántam, cl is hallgattam volna vele szivesen, de hiába, most már nem lehet, nem szabad. Dr. Hungarus ur u. i. elővette ezt a czikket, s a ccDobreczeni Prot. Lap»-ban, tehát olyan olvasók előtt, a kik az én czikkemet nem olvasták, annak minden állítását tisztára megczáfolta; engem pedig lefestett — igazi művész kezére valló ecsetvonásokkal — rágalmazónak, hazugnak és lázitónak, ugy hogy olvasói most bizonyára abban a meggyőződésben élnek, hogy én ez óta már nem is járok szabadon. Es engem még ez sem tántorítana el azon elhatározásomtól, hogy a politika tövises útjáról, melyen különben is csak egy gyönge lépést tettem s akkor is nagyon megvéreztem a lábamat, végkép lelépjek ; de hát a dolognak elvi oldala is van, és mivel ezt nem hagyhatom szó nélkül, bátorságot veszek magamnak, hogy egyúttal személyes kérdésben is felszólaljak. Ezzel röviden végzünk. Dr. Hungarus úr megrója az én czikkem hangját, a mit, tagadhatatlan, lehet is kifogásolni, a mint hogy meg is rótta azt már más is, a kinek azonban sok mindenféle joga volt hozzá s a többek közt az is, hogy ő nem leledzik ilyen bűnben, s a kitől ennél fogva köszönettel is vettem a bírálatot; de dr. Hungarus úr ? Oh, ő nagyon finoman tárgyal. O nem személyeskedik, csak úgy általánosságban mondja el, hogy nem illik a tiszántúli gyanúsítani, s hogy erről meg erről nem lehet beszélni, ha csak lázítani vagy hazudni nem akarunk. Hanem a végére aztán oda kanyarítja, hogy ez pedig dr. Aristophanes czikkére vonatkozik. A mi elég nem szép vonatkozás. Köszönöm is nagyon, de őt ebben mégsem tudom követni. Valamint abban sem, hogy ajkaira olyan állításokat adjak, a miket ő soha még csak nem is gondolt. Nem tagadom azonban, hogy biz én gyanúsítottam, azzal gyanúsítottam ugyanis, tiszántúlt, hogy onnan valók az ismeretes két javaslatnak (a konventi tagok választására és az egyházak szavazati jogára vonatkozóknak) — hogy Jókaival szóljak — eszmecsirái. De hogy íme megláttassék, hogv ha egy kissé keményen , beszél is belőlem a Krisztus lelke, mégsem vagyok egészen ázsiai, ezennel kijelentem, hogy dr. Hungarus úr szavaira ezen méltatlan gyanúsítástól elállók. De nem mulaszthatom el némely véletlen körülmények felemlitését. i. Tiszántúl, bár e javaslatokat még nem tárgyalták, az egyiket mégis már életbe léptették, mert a konventi képviselőiket az egyházkerületi közgyűlés választja. 2. Tiszántúl a nagyobb egyházak többször kérték már, hogy nekik a kormányzatba nagyobb befolyás engedtessék, a mi a szent város nyelvén kétségtelenül több szavazatot jelent. 3. A javaslat első támadása és első védelme onnan került ki, tehát ott félnek tőle legjobban s ott várják legjobban. 4. Dr. H. úr végül teljesen tönkre tette gyanakodásomat azzal, hogy hiszen a tiszántúli egyházkerület, mint ilyen, e javaslatokat még nem is tárgyalta. Mire én készséggel elismerem, hogy a tiszántúli egyházkerület, mint ilyen, e javaslatokat nem is fogalmazta. De valahára térjünk a dologra. Előbb még egy személyi kérdést, azaz, hogy egy átmenetet a személyiről a tárgyira. Ez a javaslat lehet jó is, szükséges is, megszavazható is ; csak egy nem lesz soha: orthodox kálvinista. Miképen akadhat hát vitéz az igazhivők seregében, a ki feláll és lelkesen és őszintén küzd a legtisztább orthodox elvek ellen? Ezt jobb szerettem volna meg nem érni. Eddig mikor legjobbjainkat egymásután láttam belépni egy épen nem orthodox táborba, mely a confessiós könyveket lábbal tiporja s semmi szent nincs előtte az ősi erényből, hanem mindenáron dolgozni akar; mindig azzal vigasztaltam magamat, hogy bár itt csak magam maradtam a régi, túlatiszán még minden a régi, hogy ott a confessiókhoz való ragaszkodás és az édes pihenés még mindig megvan. S most egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy egyedül maradtam, mert íme mivé lett a szent város! hová lett igazhitű népe! Ugy látszik, csak az az egy ősi szokás maradt meg túlatiszán, hogy nagy rengeteg történelmi tudománynyal állnak ki a síkra, félelmes történelmi homályba burkolóznak, rettenetes történelmi fringiákkal vagdalóznak, a történelmet elmondják, megtanítják, megkritizálják, a mi saját magyar viszonyainkhoz alkalmazzák, s némelyek bizonyos igazságokat is vonnak le belőle, némelyek pedig beszélnek, aztán egyszer csak végét szakítják a beszédnek s a vitatott tárgygyal épen ott vannak, a hol elkezdték. Ez utóbbi megjegyzés dr. Hungarus urnák a cDebreczeni Prot. Lap»-ban megjelent, «A tiszántúli ev. ref. egyházker. és a kritika» cz. három számon át folytatott czikkére vonatkozik.