Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1891-05-17 / 20. szám
vacsorában — vannak igen sokan - tőleg idegen elemek között, kik betegségök sulyosodása alkalmával, a halál félelmének gyötrelmei között azért óhajtanak részesülni az urvacsorában; mert a kath. szertartás szerinti ((Utolsó kenettel)) azonos jellegűnek tartják a haldokló református urvacsorában részesülését, példa e téves felfogásra azon eset, hogv igen sokszor e szavakkal hivatunk meg a beteghez: «kérem eljönni s feladni az urvacsorát, mert nagyon beteg, haldoklik)); ((áldozni kiván a beteg, mert már az orvos ur lemondott róla» stb. Megvallom, az urvacsorának ily síri útravaló gyanánt tekintése engem elszomorit, s midőn szertartási beszédemben felvilágositni igyekszem beteget és környezetét az úrvacsora magasztos jelentősége felől, felszáll lelkem titkos sóhaja: igaz vallásos buzgóság, tiszta evangyéliorni világosság jöjjön el a te országod!! De hadd említsek egy megtörtént esetet épen Nagy-Váradról. Hivatali elődöm idejében szalad a parochiára egy nő lelkendezve, hogy nagyon beteg a férje, urvacsorát kivánna. Megy az akkori káplán — egész áhítattal — közeledik a beteg ágyához, a beteg falfelé fordulva van s nejének felszólítására nagy istenkáromlással rá rival az asszonyra : «.ez is a te munkád asztszony ! na már ha ide fáradt tiszteletes uram adja hát stb !» Már kérem ilyen s hasonló jeleneteknek tenni ki a lelkészt, s az általa vitt szent jegyeket, Isten őrizzen ! Lehetne még sokat beszélni e tárgyról pro et coiitra. Azonban legyen elég ezúttal. Én azon nézetben vagyok, hogy betegek és egészségesek látogatását illetőleg rideg szabályokat írni a cura pastoralis számára legalább is felesleges. Bízzuk ezt a . lelkész prudentiájára ! Hivatali buzgóság, tapintat, belátás, helyzet, körülmények számbavételével megadják a biztos kalauzt, hogy mit és miként cselekedjék a lelkész e téren. Csak krisztusi szeretet honoljon keblünkben, s ekkor nem tévelyedünk el. Igy gondolkoztam e tárgyról évekkel ezelőtt, s igy gondolkozom ma is! Soha meg nem tagadtam a beteg látogatást s hozzá az. urvacsorának kivitelét, pedig elmondhatom, hogy százakra megy azoknak száma, kiket részint magam felkerestem ily okból, részint káplánaim által kerestettem fel! De azt is — tapasztalatból — mondhatom, hogy e, functio ott gyakori, hol vegyes vallású lakosok vannak ! Kémeren a két ezer ref. lelket meghaladó egyházközségben egyetlen egy alkalommal kellett beteghez urvacsorát vinnem, pedig az ottani hívek vallásos buzgóságának feltüntetéseül örömmel jegyezhetem meg, hogy ott templomi úrvacsora osztások alkalmával 500—750 szokott volt rendesen élni urvacsorával ottani papságom idejében, s hiszem ma is ugy van ott! Nem mellőzhetem hallgatással azt sem, hogy nagyváradi papságom idejében volt többször olyan nap, mikor az én parocbiámról 4—5 beteghez kellett vinni urvacsorát (nem templomi úrvacsora osztás napján!) a 40,000 lakossal biró város különböző pontjaira, sőt az is. megtörtént, hogy egy nap alatt 2 — 3 ízben fizettem kocsibért a beteghez úrvacsora vitel okából, mert gyalog nem tehettem meg, hogy ki fizessen fuvart, az nem volt más, mint magam, mert az egyház pénztárából ily czímen ugyan egyetlen krajezár sem utalványoztatott volna ki! Azt is elmondhatom, hogy azon több százra ment betegek között, kik ily czímen igénybe vették lelkészi szolgálatomat, egyetlen esetben volt egy ((intelligens)) osztálybeli, a nagy többséget napszámos, földmives, iparos munkás osztálybeliek tették. Honoráriummal két ízben kináltattam meg, de el nem fogadtam, nem lévén törvény szerint a beteg látogatásnak díjjá; ha valaki önként fizette a kocsibért, azt köszönettel vettem, de nem követeltem, hanem fizettem a magam zsebéből, s így sokszor midőn a beteg ((áldozni kivánt» (értsd: urvacsorában részesült !) én hoztam áldozatot beteg erszényem tartalmából ! Ha már benne vagyok, azt is felemlítem, hogy egyízben midőn épen vasárnap reggeli harangozás végződött s nekem templomba mennem kellett (káplánom nem volt) jön nagy sietséggel hozzám egv asszony, hogy menjek «azonnal, hamar» egy beteghez, mert «már épen haldoklik, úrvacsora kéne neki» ; alig-alig tudtam meggyőzni a jámbort, hogy míg a templomból ki nem jövök, addig nem mehetek, a templomi gyülekezetet, az isteni tisztelet tartást nem hagyhatom egy emberért, csak azon ((okvetetlenkedett)) volna, hogy én azonnal menjek ! Megyünk, mikor mehetünk, ezt törvényben előirni lehetetlen! Az is többször megtörtént velem, hogy a templomi úrvacsora osztás napját követő napon, vagy 2—3 nappal azután kellett mennem olyan beteghez urvacsorát vinni, kik nem csak az úrvacsora osztás napján, hanem azt előzőleg hetekkel, sőt hónapokkal fekvő betegek valának már! Vitettek velem már ki olyan beteghez is urvacsorát, ki soha nem konfirmálódott, urvacsorával nem élt. Természetesen, hogy nem adtam fel neki az urvacsorát, hanem ahelyett tartottam hozzá hitben erősitő, vigasztaló beszedet, s megimádkoztattam az illetőt. Mielőtt befejezném — akaratom ellenére — már is hoszszúra nyúlt szavaimat, annak megvilágítására, hogy sokszor történik visszaélés az úrvacsora házhoz kívánásával, álljon itt a nagyváradi ev. ref. egyháznak egy végzése a múltból szószerint: «A 1784. d. 29. febr. Mivel sokan, még a kik értelmesebbek láttattak is, az Úr vacsorájáról ugy gondolkodtak mint a pápisták utolsó kenetéről, hogy ott a betegnek minden hozzá való készülés nélkül, éjjelnappal, minden idő halasztás nélkül fel kell adni: mert e nélkül elkárhozik a haldokló : tehát minek titánná az erről való hitük előbeszéltetett : végeztetett, hogy az Úr vacsorája a betegek ha kívánják, akkor adassék, mikor az egész gyülekezet él vele, vagy a templomban ha jöhetnek ; vagy a háznál mások is comunicálván ; vagy pedig ha csak ugyan kivánja a beteg, egyébkor is: de úgy, hogy előre való hifadás után a prédikátor készitse, és legalább öten s hatan communicálók jelen legyenek, mert másként communio nem lenne. Ceterum hijjában függeszti fel idvességét valaki, a ki soha az Istent nem is félte, ezzel való külső éléstől: mert ez senkit magában nem idvezit: sőt a ki méltatlanul eszik, kárhozatot eszik és iszik stb. I. Cor. XI. 29.)) E végzése a nagyváradi ref. egyháznak hozatott azon időben, midőn az ottani róm. kath. püspök majdnem korlátlan ur vala Nagy-Váradon, midőn a kathoiicismus aranykorát élte, midőn a protestáns hithűség, egyházhoz való ragaszkodás sokkal nagyobb próbának volt kitéve, sokkal több veszélytől vala, környezve mint korunkban ! Jó lesz ezt is a többiekkel együtt kissé megszivelni mindazoknak, kiket illet! Véleményem röviden ide megy ki : Nem kelleni törvénykönyvünkben azt kimondani, hogy a lelkész bármikor köteles urvacsorát adni a betegeknek, hanem csak ilyen formán :
