Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-05-17 / 20. szám

fentebb kifejtettük, hogy ezen központosítás az egyházi élet tevékenységét, a közügyek iránti érdeklődést fogná jelentékenyen alább szállítani. De hát van-e okunk arra, hogy eddigi egyházalkotmányunkat alapjában megváltoztassuk, s hogy önkormányzati intézményeinkben az eddigi elvekkel ellenkező újításokat hozzunk be? önként tolul e kérdésajkainkra. Keblünket egy szent meggyőződés hatja át: t. i. hogy kicsiny anyaszentegyházunk e haza földjén teljesen önkormányzati erejére van utalva, létét századokon át önkormányzati szervezete által vivta ki, erkölcsi súlyát a társadalomban jelenleg ezzel biztosítja. Kérdjük : vájjon egyházunknak eddig fennállott demokratikus szabadelvű önkormányzata állott-e valaha az egyház fejlődésének útjában? Avagy az egyházak között tervezett jogegyenlőtlenséget tette-e valami lényeges körülmény kívánatossá ? Vagy talán az egyházi élet tevékenysége nem elégit ki és ennek fokozására a központosítás lesz alkalmas ? Ezekre a kérdésekre megadja a feleletet most érvényben levő egyházalkotmányunk, mely tiszta presbyteri rendszerében s demokratikus elveken nyugvó önkormányzatában egyházi életünk fejlődésének minden feltételeit annyira magában foglalja, hogy, ha azon társadalmi és politikai súlyra gondolunk, melyet e hazában felekezetünk épen most is elfoglal: újítási viszketegnek vagy tévedésnek kell minősíteni minden oly törekvést, mely a történeti fejlődés folyamán okszerűen formálódott becses alkotmányunkat nemcsak bizonytalan értékű, de határozottan káros újításoknak és alapelveiben való megváltoztatásnak tenné ki. Kedves atyánkfiai ! Azon testvéri szeretet és öszszetartás érzete, mely századok viszontagságain .keresztül egyházunkat annak tagjaiban mindig áthatotta, arra indít bennünket, hogy egyházalkotmányunknak védelmére kérjünk fel benneteket, s buzdítsunk titeket arra, hogy ti is emeljétek fel tiltakozó szavaitokat a tervezett káros alkotmányi újítások ellen ; emeljétek fel ti különösen nagyobb egyházak, kiknek nemes feladatok betöltésére a kisebb egyházakkal szemben jogszaporitásra szükségetek épen nincs; mutassátok meg önzetlen nemes gondolkozástok által azt, hogy az a kisebb egyház, mely nehezebb viszonyok közt rendkívüli áldozatkészséggel küzd nemcsak az egyházi, de a nemzeti érdekekért is, egyforma joggal bíró testvér veletek. Kövessetek el mindent, részint presbyteriumotok, részint egyházmegyei hatóságotok utján, de különösen a zsinati képviselők választása által, hogy a tervezett káros újítások törvény erőre ne emelkedjenek. Kik is egyébiránt atyafiaságos jó indulattal vagyunk az Úrban testvérek : a szathmári ev. ref. egyházmegyének Szathmáron, 1891. ápril 16-án tartott közgyűléséből : Hármán Mihály, világi jegyző. Izsaák Dezső, egyházmegyei gondnok. Kiss Áron, esperes. Tisza-Becs. Közli : Kalós Péter. Betegek látogatása. E lap idei 14-ik számában «A betegek látogatásáról és az úrvacsora kihordásáról)) czímen «Prometheus» aláírással jelent meg egy közlemény, melynek egyes kifejezéseit helyeselni nem tudom, itt-ott elömlő satyríkus hangját határozottan kifogásolom ugyan, de lényegben vele egyetértek. E jelzett czikkre feleletet ad Szőts Sándor barátom a 16-ilc és 17-ík számaiban e lapnak, mely felelet részleteiben néhol annyira megható eseteket tárgyal, hogy majdnem önkénytelenül könnyek kell, hogy megjelenjenek az érzékeny szivvel bírók szemeiben azok olvastakor ; egészében pedig arról tanúskodik, hogy a czíkk írója buzgósággal teljes, hivatásának élő lelkész, s hogy buzgósága Déván sok üdvös intézkedések, alkotások létrejöttét eredményezte. Azonban — nézetem szerint — lelkesültségének lángja annyira elragadta Sz. S. barátomat, hogy a feltüntetett eredmények okfejét egyenesen a betegek látogatása s hozzájok az urvacsorának kihordása tényében hajlandó keresni, felmutatni. Készséggel elfogadom, hogy ez nála lehetett, s lehet több esetben tévedéstől ment vélemény, de szabadjon azt állítanom, hogy mind ama fényes eredményeknél egyéniségét, minden lelkészi teendőkben való eljárásait is tekintetbe kell vala vennie, s azok egészét vennie az okozat okfeje gyanánt, mert én ismerem oly férfiúnak Sz. S. kollegámat, hogy hiszem, miszerint még betegek látogatása nélkül is sok jót, sok üdvöst tenni, létesitni képes!... De nekem távolról sem czélom sem «Prometheus» urnák védelmére kelni (tegye ő maga, ha akarja!); sem Sz. S. barátomnak dics hymnuszt zengeni, sem pedig hírlapi polémiába bocsátkozni, ((melyhez sem időm, sem kedvem», hanem egyszerűen a fentebbi tárgyban nézetemet röviden előadni a következőkben : Még 1885-ik évben — mint a nagyváradi ref. egyház az időszerinti egyik papja — a ((Debreczeni Prot. Lap» 37-ik számában ezeket mondtam volt el: Igen szép elv az, hogy a lelkész hallgatóit szinről-szinre ismerje, koronként tegyen látogatást a családoknál, s mintegy tanulmánya tárgyává téve a híveket, lelki szükségeikről gondoskodjék, mert az orvos is csak ugy gyógyíthatja kellő sikerrel a beteget, ha előbb a betegséget teljesen fölismerte. Azonban még abból, hogy valami elméletileg helyes s annak meghonosítása a gyakorlat terén kívánatos, egyáltalában nem következik, _hogy az életbe léptetés mindenkor kivihető legyen. Épen igy állunk a betegek látogatásával is. Csak Nagy-Váradot véve föl például, itt évenként 100 — 160 beteget kell meglátogatnunk avégből, hogy kívánságukra urvacsorát adjunk számukra. Hiszem, hogy jól esik a betegeknek, ha hallják a lelkész vigasztaló szavát, s jól esik nekünk lelkészeknek, ha az Úrnak igéjét hirdethetjük «alkalmas és alkalmatlan időben)) ; megható, ha a megtérés jeléül a bűnbánat könynyeit peregni látjuk a szenvedő arczokon, mert a hitélet sugarai még a haldokló arczán is mennyei fénynyel tündökölnek, azonban tekintettel ama bölcseleti elvre : aad inpossibilia nemo obligatur» azon jóakaratú kívánságot, hogy a lelkész minden beteg hallgatóját, sőt az egészségeseket is minél gyakrabban látogassa, fölkeresse — minden meghivás nélkül — kénytelen vagyok «pium desiderium»-nak jelezni, főleg a népesebb egyházakat tekintve. Mikor jutna időnk egyházi beszédek készítésére, megtanulására, elmondására, szülöttek keresztelésére, halottak temetésére, házasulandók esketésére, százakra menő irodai ügyek elintézésére, ha betegek és egészségesek folytonos látogatásával lennénk elfoglalva? Minden nagyítás nélkül mondhatom, hogy csak Nagy-Váradon is, ha (

semmi egyebet nem tenne egy lelkész, az ily látogatások teljesen igénybe vehetnék minden idejét. Hát még a népesebb egyházakban ? De még tovább — tisztelet a kivételeknek, kik valódi vallásos buzgóságtól indíttatva kéretik beteg ágyakhoz a lelkészt, s kívánnak részesülni az uri szent