Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-29 / 13. szám

vitás elve az, mely érvényesül és jogát köve­teli, csakhogy nem a természetes képességek, hanem a vallásos szükségletek egyénisége; nem mint ott az individualitás, hanem a vallásos személyiség A személyiségnek emez érvénye­sülése, a személyes üdvbizonyosság követel­ménye, az isteni kijelentésnek és hirdetésének a személyes lelkiismeretre való vonatkozása az, mely az összes fejlődésnek mozgató hatalma lőn, Luther egész életműködését teszi s a hit által való megigazulásnak maradandó alapgon­dolatát képezi. Kifejezésre talál ez a lutheri reformatió összes hitvallásaiban, főleg az Au­gustánában. De ha igy a reformatió a lelkiismeretben, nevezetesen annak a ferde üdvközvetitések ellen való protestátiójában gyökerezik, ugy nem kizá­rólag az önmagára utalt lelkiismeret az, a melyre itt gondol. Nem a modern értelemben vett lelkiismereti szabadságról, a mely a sze­mélyes lelkiismeret tapasztalatává vált tarta­lomtól teljesen eltekint, hanem az Isten igéje által megkötött lelkiismeretről van itt szó, a melyre Luther Wormsban «császár és biroda­lom előtt» a pápa egyházának külső tekinté­lyével szemben helyezkedett. Épazért nem en­gedett, s nem engedhetett, mivel bensőleg ama magasabb tekintély, az isteni ige tekintélye által volt megkötve. Luther fegyvere épen az ige volt. Azzal, hogy az igét tartotta igaz fegy­verének, szakított a benne és általa megindult reformátió a külső hatalom uralmával s útját egyengette a polgári rendnek és társadalomnak, mely öntudatos meggyőződésen és szabad tár­suláson alapul. Ott a hol az ige az uralkodó, az állam az értelem, az észszerűség alapjára van fektetve, ott az állam a szabad közösségi élet tanyája. Nem Luther egyénisége az, a melyet a traditionalis tekintélyek világával szembeállított, hanem ama legfőbb isteni igazság, mely az ő személyes lelkiismeretének tartalmává vált. Tehát nem a subjectivismus, hanem a személyes üdv­közösség helyreállítása az Istennel a Krisztusban volt Luther feladata. Ez különbözteti meg lé­nyegesen a német reformátiót a revolutiótól. A vallásos hatalmaktól elszakadva s mint tisz­tán formai nagyság önmagára utalva az egyé­niség szabadsága a revolutió élesztő hatalmának bizonyult, mely a világnak a véges egyéni gon­dolkodás szerinti átalakításra törekszik. A meny­_ . . J nyiben a reformátió a lelkiismeret személyes szabadságát az isteni igéhez s a Krisztussal való közösséghez kötötte, ennyiben a revolu­tiónak egyenes tagadásával azonos. A román tartományok a római egyház uralma alatt vissza­utasították a reformátiót és cserébe a revolu­tiót fogadták el, mely ott a külső hierarchiai egyház tekintélyével fölváltva vitte az uralmat. A reformátió mindkettő együttvéve: a külső tekintélynek tagadása épugy, mint a revolutió­nak visszautasítása, mivel annak nem a termé­szetes ember szabadságát, mint a renaissance, hanem a megváltott keresztyén ember szabad­ságát, a Krisztussal a hitben egyesitett ember­nek suverain öntudatát helyezi ellenébe. A renaissance az egyéni jogosultságnak s ezzel a természetes világnak evangelioma vala. A reformátió is hirdette a világ s az élet jogát. Épazért kissé érthetetlen kifejezéssel — mint p. o. Eucken, a jenai philosophus — a keresz­tyénség elvilágiasitásának nevezték el a refor­mátiót. De egészen máskép érvényesül itt a természetes világ jogosultsága, mint a renais­sance' világnézetében. A magában vett termé­szetes világ élvezetében való öröm az, mely a renaissance korszakában érvényesül, de hogy miben áll annak az élvezetnek jogosultsága, az tekintetbe nem vétetett. Abban erkölcsileg fölötte állott a középkori gondolkozásmód a renais­sance-félének, hogy legalább a jogosultság föl­tüntetésének kérdésével foglalkozott. Csakhogy a gondolkozásmód a világfeladatok erkölcsi jo­gosultságának félreismerésén alapult, s annak megtagadása szolgált neki előfeltételül és követ­kezményül. Épazért hiányzott a jó lelkiismeret a világhivatás betöltéséhez, mi nélkül az ujabb időre való átmenet a maga gazdag és fokozott feladatainak nem volt helyesen eszközölhető. Csak a jó lelkiismeret tette lehetővé az ujabb idő által nyújtott feladatok teljesitése iránti egész önodaadást. Luthernek hirdetése a keresz­tyén ember szabadságáról volt az, mely azt a jó lelkiismeretet lehetővé tette. Épazért a refor­mátió az ujabb idők signaturáját jelenti és le­hetővé tette az uj vallási és tudományos szel­lemnek a megvalósulását, illetve azt a működési tért, a melyen ez a szellem tenyészik és fejlődik. * * * Habozni lehet arra nézve, vájjon az ujabb idő Amerika felfedezésével, vagy pedig a retor­mátióval veszi-e kezdetét ? Mindkettőben van valami igaz és mindkét tényező anélkül, hogy egymásról tudott volna, a legbensőbb össze­függésben áll egymással. Mert az uj világnak föltárása az, mely a látókört eddigelé nem sej­tett módon kiszélesítette épugy, mint az élet­nek számos uj tárgyat kölcsönözött, s ezzel a földi hivatással járó feladatoknak végtelen nagy fokozását eszközölte. Minden abban öszpón­tosult, hogy jó lelkiismerettel lehetett a felada­tok betöltéséhez látni. Ezt a jó lelkiismeretet

Next

/
Oldalképek
Tartalom