Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-29 / 13. szám

jának legkényesebb része. Ha a dallamokat szerencsésen választja meg, s átveszi a régiek közül a legszebbeket, s ezeket kiegészíti még szebb ujakkal, melyeket a hívek örömmel fognak megtanulni : akkor az uj könyv használatba hozatalának legnagyobb nehézségét már előre leküzdötte. Mert a gyülekezetnek az uj szövegeket nem kell megtanulni, mivel olvasni már nagyobbára mindnyájan tudunk, de az uj dallamokat meg kell tanulni, mivel kótát olvasni nem igen tudunk. Olyanok legyenek tehát ezek, a miket egy nagy részben már ismerünk, részben pedig örömmel fogunk megtanulni. Es mindenesetre hozassanak az íróknak jó előre tudomására, mert ez nagyban előmozdítaná a revízió ügyét, s uj és hatalmas lendülést adna az énekköltészetnek. De mindenesetre megszüntetné azt a zűrzavart, iránytalanságot, bizonytalanságot, mely eddig uralkodott. A poéták pedig, ha talán némelyek eleinte zúgolódnának is a költészetnek ilyen lealacsonyitása miatt, később meggondolva a dolgot, még örülnének neki, mert bizonyosan tudnák, hogy az ő poémáikat mind egy szálig elfogadja a bizottság. Mert arról minden poéta meg van győződve, hogv költeményét szépségénél fogva elfő gadják, ha különben szép alakjánál fogva nem kell ((sajnálattal mellőzniök.» Ez a veszedelem azonban a fentemiitett eljárással megszűnnék, mert akkor nem kellene a legszebb darabokat elvetni, hogy nincs rá nóta. Dr. Aristophanes. Renaissance és reformatió. — Felolvasta Grátz Mór kolozsvári ev. lelkész a Dávid-Ferenc-egylet 1890. nov. ió-iki estélyen, —• II. Lényegileg különbözik az olasz renaissancetól és Savanarola rajongó reform-kísérletétől a német reformatió. Ha Olaszországban tűinyomó volt a klasszikus ó-kornak s a természetnek studiuma, ugy Németországban a kedélynek önmagába s az Istenbe való elmélyedése a fődolog. Már a német humanismus is sok tekintetben különbözik az olaszországitól. Nem csupán az északnak hidegebb vére, nagyobb mérsékeltsége és melegebb és közvetlenebb kedélyi élete eszközölte e különbözőséget, hanem főleg az, hogy itt nagyobb erkölcsi komolyság és lelkiismeretesség észlelhető és kezdettől fogva a keresztyén traditió eredeteihez való szorosabb ragaszkodás is található. A görög műveltség mestere Erasmus s a héber világnézetnek tanítója Reuchlin minden éles polemicájuk daczára, a melyet az elvilágiasodott egyház és erkölcstelen képviselőinek visszaélései ellen folytattak, a mint azt maró gúnynyal különösen Erasmus gyakorolta, tudásukat elsősorban a szt. írás tanulmányozásának, s ezzel a keresztyénség értelmezésének szolgálatába hajtották. És Melanchthon, a rendszeres műveltségű reformátor szedte le arról a gyümölcsöt és szolgált azzal az evangeliumi iskoláknak. Azonban ebből sem indult volna ki soha sem az egyháznak s az egész erkölcsi életnek ama megújhodása, a mit mi reformátiónak nevezünk. Erasmus korántsem volt megáldva, még enyhébb alakban sem, azokkal a tulajdonságokkal, a melyek egy reformátornak egyéniségéhez szükségesek, s ép oly kevéssé Reuchlin sem. Ehhez nemcsak más természet kellett, hanem mindenek előtt egy egészen másképen megkötött, de épazért minden külső korlátoktól és tekintetektől ment, azokat útból elhárító lelkiismeret is. Erasmusnak épen nem volt érzéke az elhanyagolt és félrevezetett nép szellemi romlottsága s az üdvnek valódi útja iránt. A jó cselekedeteket szentesítő pelagianismus befolyása alatt állván, teljességgel nem ismerte a személyes üdvtapasztalat, a Krisztus által meghatározott vallásos öntudat autonómiájának elvét. Luther benső fejlődése az uj humanistikus mozgalom által való áthatása mellett is, saját lelkiismeretének benső indításából indult ki. A reformátió tehát nem intellektualistikus, hanem soteriologiai: vallásos erkölcsi elv, az igazi üdvútnak keresése a papi és egyházi tekintélyek mellőzésével. A középkor vége felé, mint ismeretes, a legtágabb körökben a lelkiismereteknek szokatlan nyugtalanságára akadunk. Bár nem oly erős és nem olyan téves irányú, mint a milyen az ó-világ vége felé volt, de mégis önkénytelenül emlékeztet reá. Számos nyilatkozatban nyilvánul a lelkiismeretnek eme nyugtalansága, s a XV-ik századnak vallási fölindulása, mely mindég ujabb és ujabb imaalakokat teremtett, éles bizonyíték állitásunk mellett. A mig azonban ez a nyugtalanság a közönséges egyházi eszközök, mint érdemet szerző eszközök hatványozott használatában némileg lecsendesedést keresett, addig Luther bármennyire is ismerte a cselekedetek középkori útját, s igyekezett — mint maga mondja — «szerzeteskedés» által a menyországba eljutni, ezúton lelkiismereti békét nem talált. A renaissance képviselői előtt a lelkiismeret eme nyugtalansága, a terrores conscientiae bűnbánó állapota teljesen ismeretlen. Erdekeik egészen eltérők. Formailag nagyon találkoznak az ő törekvéseik. Itt is a subjecti-