Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-22 / 12. szám

talanságot, a melyet elkövetett akkor, a mikor a világ feladatainak szolgálatába lépett, mert tényleg mint két egymást kizáró ellentétes tér áll egymással szemben a mennyei s a földi; a trancsendens s az immanens élet. Abban a mér­tékben, a mint valaki amannak szolgált, emezt hanyagolta el, s a mint valaki ennek szolgált, amazt tagadta meg. A leghelyesebb tett lett Volna csak emennek szolgálni. Csakhogy a földi lét is megkívánja a magáét. Epazért nem ma­radt egyéb hátra, mint oly viszonyba helyezni a két életet egymással, hogy a földinek lehető korlátozásával annak jogosultságát jó cselekede­tek által megvásárolta. Ezen az úton az összes világi életnek az egyháziasitása képezte a kö­zépkori keresztyénség feladatát. A világi élet­nek benső áthatása az evangelium kovásza által az érzület utján teljesen az egyházi uralom külső feladatává változott át. De az egyház, mint külső jogi közösség, a földi közösségi élet többi köreivel is érintkezésbe lépett, a melynek szükségképeni következménye a foly­tonos határvillongás volt. Csak természetesnek találjuk azt, hogy e világban a földi életkörök és feladatok önálló jogosultságának tudata las­sanként kifejlődött és érvényesült, és pedig nem­csak az állami élet terén történt igy, hanem a társadalmi élet terén is. A felső olaszországi és német városok nagy kereskedelme nem áll­hatott fönn a keletnek mohamedán világával való szerződéskötési viszonyok nélkül, a mely­nek jogosultságát és érvényét pedig tagadnia kellett az egyháznak. S abban a mértékben, a mint a városok jóléte emelkedett és nagy­mérvű feladataiknak tudatára ébredtek, a külön­féle jótékonyságok gyakorlása s a szegények támogatása is e városok jogainak és feladatai­nak körébe vonatott. Szóval a természetes vi­lági életnek tartalma gazdagodott s a földi látó­kör tágult. Az egyház által gyakorolt uralom­nak köre hovatovább szűknek bizonyult, a világi feladatok folyton táguló körének befogadására, ugy, hogy elkerülhetetlennek bizonyult az ed­digi értelemben vett egységes egyházi uralom­nak a széjjel robbanása. Az ember többé nem dobta el magától a világi életet, mint valami szentségtelent, hanem vizsgálódásának és sze­retetének tárgyává tette, a mennyiben a ter­mészeti világban a saját bensejében érzett vég­telenséget látta. A kizárólag egyházias hangu­lat és állapot helyére uj és maradandóbb érvé­nyű hangulatnak és állapotnak kellett lépnie. Döntő jelentőségű most már, miként ala­kult át lassanként vallásilag is ez az uj hangu­lat. Itt két lehetőség mutatkozott. Az egyik szerint továbbra is lehetett ragaszkodni a ke­resztyénségnek és a külső egyháznak római értelemben való hagyományos azonosításához, s az egyháznak elvetése az uj hangulat részé­ről a keresztyénség elvetésével volt azonos. S ha valaki külsőleg benn is maradt az egyház közösségében, a benső kötelék rá nézve mégis meglazult. Ez a szellemnek a tekintély bilin­csei alól való felszabadítása keresztyén-ellenes értelemben véve. A másik lehetőség szerint magát a keresztyénséget megkülönböztették an­nak hierarchiai egyházi alakjától, mely esetben az utóbbitól való elidegenedés még nem a ke­resztyénségtől való elidegenedéssel azonos; sőt a mint a vallásos tudat az egyháztól az evan­géliumra tért vissza, s kiinduló pontját kizá­rólag abban találta, megvolt a lehetőség arra nézve is, hogy ez uj állásponton a keresztyén ember szabadsága alakjában a természetes tudat világához s a földi élet feladataihoz is a közép­korinál bensőbb viszony jöhetett létre. Az első lehetőség képezi az olasz renaissance, a másik a német reformatió döntő karakteristikumát. Annak az uj szellemi hangulatnak és világ­nézetnek-, a mit mi renaissancenak nevezünk, a középkor vége felé nyilvánuló, jellemző saját­sága Nisard, Carriére és Symonds John Adding­ton egybehangzó nézete szerint is kettőben áll u. m. az egyesnek és egyéniségének feltétlen önérzetében, s a természetes szellemvilág iránti feltétlen önodaadásban, a mint ez újonnan átala­kult világa maga egész teljességében tárult fel az egyén előtt. Az életnek összes ágaiban, az állam, tudomány, művészet, társadalom és erkölcsiség terén érvényesült az egyéniség joga az élet felett gyakorolt eddigi hagyományos egyházi tekintély lebilincselő uralmával szemben. A geniális képes­ségnek soha nagyobb gazdagságával nem talál­kozunk, mint épen az olasz renaissance korsza­kában. A mint a művészet terén az eddigi ha­gyományos sablonszerű általánosságok typusával szemben az egyéni jelleg lép előtérbe, ugyanaz történt az élet valóságában is. Az egyéninek érzete lassanként az élet átalakítását és vezeté­sét monopolizáló egyházi gyámság hagyomá­nyos korlátainak fokozatos levetkezésében is kifejezésre talált. A saját természet s az egyéni akarat lép a kijelentettnek tartott egyházi vagy erkölcsi törvény helyére. Itt főczél az egyéniség, a személyes önállóság jogainak kivívása és biz­tosítása ; épazért az arra törekvő férfiak egyen­ként kipróbált s erősen markírozott jellemekké növik ki magokat. Az államéletben tulhatalmas emberek azok, a kik sajátos érdekeiket és

Next

/
Oldalképek
Tartalom