Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-22 / 12. szám

egyéni akaratukat mondják kizárólagos törvénynek. Machiavelli ((fejedelme)) ennek elmélete, mig a külső korlátot nem ismerő életélvezetet Boccaccio behízelgő elbeszélései hirdetik. E világnézet hirdeti az élvezetnek s a szenvedélynek jogosultságát egészen a komoly erkölcsiséggel az erkölcsökkel való teljes szakításáig. S az egyéniségnek emevilága, a mely itt szokatlan teljességben tárta föl jóban és roszban egyaránt a maga gazdagságát, aztán szövetségre lépett a természetes szellemélet külvilágával is, a melynek karjaiba szent lelkesedéssel vetették magokat ennek képviselői. A régi világnak, nevezetesen a régi tudománynak és művészetnek löltárulása oly enthusiasmust idézett elő a kedélyekben, mely egészen más volt a Károlingok vagy Ottók korszakának ama csöndes törekvésénél, mely a klassikus műveltségnek a germán barbárok földére való átplántálásában állott. S ez természetes valami. Hiszen Olaszország történeti összefüggésben állott az antik világgal. Ha már csaknem egészen eltűnő félben volt az a középkorban, ezentúl újból lépett föl, és pedig megujult szépségében s a romántika varázsával a közgondolkozásban. Lelkesedéssel karolták fel az antik világnézetet. Az eszme egyszersmind lelkök szenvedélye, életök gondolataiknak hű tüköré, sorsuk saját egyéni természetűk vala, mert benne oly szellemi élvezetre találtak, a milyet az egyház s annak megkötött keresztyénsége nem nyújthatott. A szellemnek és szépségnek eme világa előtt az akkori keresztyénség inkább barbárságnak, mintsem a művelődés hatalmának tünt fel. Az antik világnézet egyenesen a keresztyénség helyére lépett, s Platón és Homér a szent iratok helyére. Nem az erkölcsi igazságot keresték e világnézet hirdetői, hanem a szellemi élvezetet, nem az erkölcsi újjászületést, hanem a művelődés evangéliumát, s nem az Istennek szeretetét, hanem az emberi szellemi élet eme legfőbb termékeiben való öntetszelgést. Ezért nem igen lesz vértanúvá az ember, ha azt a döntő pillanat ugy kivánná. A renaissance bensőleg elfordult az egyháztól s ezzel a keresztyénségtől is, a melyet csakis a hierarchiai egyház alakjában ismert. Külső viszonya az egyházhoz nem igen zavarta egyoldalú szellemi élvezetbe merült életét. S másrészt maga az egyház sem zavarta azt Tudjuk, hogy maga a pápai szék is az egyházi tekintélynek szövetségét kötötte meg a tisztán világi művelődés eme szellemével. X. Leo pápa klassikus képviselője e szövetégnek. S ez a szövetség nem is tőle ered. Változatos alakjában korábbi időkre vihető vissza. .xMég egy VI. Sándor, Krisztusnak legbűnösebb földi helytartója is a maga módja szerint annakképviselője volt. Mert e Borgia féktelen geniálitása. egészen a renaissance szellemének bélyegét viseli magán. Épazért természetesnek tünt föl az, hogy Savanarola reformkísérlete elbukott s ő maga is. megsemmisült, miután mindkettővel ellentétbe helyezkedett, a komoly erkölcsi tartalmat nélkülöző humánistikus művelődéssel ép ugy, mint az egyház erkölcstelen képviseletével. S annál is inkább meg kellett semmisülnie, mivel ő maga is a maga álláspontját nem kizárólag az evangéliumba, hanem egyszersmind a maga egyéniségébe helyezte. Mert kizárólag egy rajongó fanatikus subjektivitás s nem az isteni ige által meghatározott vallásos személyiség elve volt az, a melyet az uralkodó hatalmakkal és egyházi-világi tekintélyekkel szembeállított. Napnál világosabban tünt ki az, hogy a római-középkori egyházban az egyéniség csak akkor érvényesül, illetőleg annak csak akkor van abban jogosultsága, ha a külső egyházi tekintély szolgálatába lép, vagy azzal legalább is megegyezésre törekszik. Dr. Szlávik Mátyás, A lelkészválasztási törvényjavaslathoz. (FolyUtás és vége.) VI. A választás előkészítése. A 25. §. — természetesen — az első közbevetett mondat kizárásával megmaradhat. A 26. §. azonban fontos elvi kérdést képez, melyről szólanunk kell. A dolog természete azt hozná magával, hogy miután a gyülekezet nem a «kalkulus» sem a «szolgá!a:i idő» szerint óhajt választani; hanem mindenek felett oly igehirdetőt keres, a ki az ő lelki szükségeit, s ide vonatkozó igényeit, ugy eszméinek gazdagsága, mint azoknak kellemes, világos és rokonszenves közlésével kielégíteni képes; a mihez még a megnyerő külső, kedves modor is számitható : szükséges volna a gyülekezet minden választó tagjának a választandókat — templomi szolgálatukra nézvést — személyesen megismerni, meghallgatni. Ez pedig másként nem, csak a személyes megjelenés utján eszközölhető. Az eddig szokásos módot, mely szerint látatlanba, a sokszor csaló hír után, vagy néhány (költség kímélésből minél kevesebb) küldött ajánlatára választott a gyülekezet: részemről soha, sem a gyülekezetre, sem a választandókr.a helyesnek és jogosnak nem tartottam. Minden választó fizeti a papját, de csak néhány szájas korifeus —* a hallgató küldöttség — ajánlatára választhatja azt; és ez jogtalanság. Igaz, hogy minden pályázó megjelenése kivihetetlen (ha csak teljesen a pályázók költségére nem történik ; akkor sok hiábavaló csődület elmaradna), nem is indokolt; ámde viszont az egy-két embernek re téren nyújtott előny: jogsértés a többi pályázókkal szemben. Itt hát korrektivum kell, a mi nézetem, szerint nem lehetne más, mint az, hogy azok, ,a. kikré a gyülekezet tekintélyes része reflectál, Valamint-ezeknek