Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-02-15 / 7. szám

A II. füzetben megjelent énekekről pedig már szinte kétszer adtam recenziót, im : Egy lelkész atyánkfia ir hozzám ezelőtt öt évvel, hogy ő hivatottnak érzi magát a ref. énekeskönyv elkészítésére, már el is készité az egészet, ha azért leszek szives megbírálni, elküldi stb. Szívesen vállalkoztam, el is küldé. Három egész hétig foglalkoztam vele. Az elején mindjárt látom: I. Zsoltár. (A XXIII. zsoltár dallamára.) A ki nem jár a billenek tanácsán Es meg nem áll a bűnösöknek útján, Isten törvényét sohasem gúnyolja, De szent igéjét a szivébe hordva, Gyönyörűségét keresi a jóban : Ha ilyen ember, nagy boldog valóban. Hát én megírtam ennek a buzgó atyánkfiának szépen, hogy az első zsoltárt nem lehet a 23-ik nótájára írni, mert a tartalmuk különböző, de azért se lehet, mert a dallam alakzata is különböző, az első zsoltár coriambicus, a 23-ik pedig dactylicus, már pedig azt erre a s ezt arra a kaptafára húzni akarni — absurdum. így, minden félekép recenseáltam az egészet. Dicséret átirataira : Te szentségünk uj világa, Vezérlj igédnek útára; Tanits téged megismernünk, Istent atyánkként tisztelnünk. *) Őrizz a hamis tudástól, Hogy mi ne tanuljunk mástól És ne legyen más vezérünk, Hanem Krisztus, a kitdicsérünk ; Alleluja alleluja Szinte őszintén megmondám, hogy nem elég ám, ha egyes szavakat kicserélünk, vagy rosszabbakkal helyettesitünk ; hanem ha már valamit akar, vegye elő Luther eredetijét, s csináljon belőle jobbat, mint a XVII. százi fordító! stb. így végig menvén az egész köteten, jóakaratúlag tanácsiám neki, hogy mondjon le arról az eszméről, miszerint ő egyedül volna hivatva a magyar ref. énekeskönyv elkészítésére (különben nemcsak ez az atyafi állitá ezt magáról; állitá ezt egy tanitó-képezdei zenetanár, meg egy népiskolai tanitó is, csinált is mindkettő egy-egy énekeskönyvet, mindenikkel nekem kellett vesződnöm !). De nem mondott ám le, hanem — pokolba lökve az én recensiómat — beadá az énekeskönyvét az egyházkerületi gyűlésre. Ismét az én kezembe került. Én megírtam ugyanazt, a mit már a buzgó szerzőnek is megírtam. Vissza adták neki. És?.... tán most már megnyugodott ? Dehogy! a ki ily iszonyhatatlan nagy hivatást érez magában, az nem fog soha megnyugodni. Ment vele a conventbe, beadta . . . és ? . . . a convent méltányolta iszonyhatatlan kincstárait (mert csakugyan földöntúli tehetség kívántatik ahhoz, hogy valaki magyar coriambicus szövegű éneket magyar dactylicus méretű dallamra vonjon, (a németnél ott másként van, mert ott: alezáncz, mint a német táncz), és ? . . . már ezek közül az iszonyhatatlan tehetség által szült énekek közül 41 zsoltárt és 10 dicséretet az énekügyi bizottság érdemes elnöke méltónak itélt a kiadásra. Eddig tehát a buzgó szerző czélt ért. Elmeszüleményei már ki vannak nyomtatva, még hát a Canonba is bejöhetnek. *) Kérem, a ki elénekli, vigyázzék a nyelvére ezeknél a M-nál K. F. Hanem ne gondolja kedves szerkesztő uram öcsém, hogy én híjába írtam volna le ezt az uj hangot 1 Nem, sőt azzal akarok végezni is. Im Luther szövege így van : Du heiliges Licht, edler Hort Lass uns leichten des Lebens, Wort, Und lehr uns Gott recht erkennen, Von Herzen Vater ihn nennen ! O Herr behüt vor fremder Lehr, Dass wir nicht Meister suchen mehr, Denn Jesum Christ mit rechtem Glauben, Und ihm aus ganzer Macht vertrauen. Halleluja, halleluja ! A XVII. százi fordító, tudjuk, hogyan fordította, azt is láttuk, hogy a kiadásra méltatott hivatott szerző miként ferdítette! Alkalmasint más Krisztusa van szerzőnek, s az ezt világgá bocsátó biz. elnök urnák is az evangelium Krisztusánál, mert hát kérem: Luther egészen mást akar. O atyául akarja nevezni az Istent, ez a füzet pedig csak atyaként akarja tisztelni, mint én például az öreg Dobost vagy a véne Ballagit. Luther csak a Krisztust ismeri tanitó mesterének, egyedül, minden erejével. O benne akar hinni, ez a füzet pedig csak dicsérni akarja, mint én akár egy szép pej paripát, akár egy szép menyecskét! És? egy perez se mult még benne, hogy az ilyen drága dolgok bele jöjjenek az uj énekes könyvbe. Ugyan hát minek szóltam volna én? mikor im, most másodszor, illetőleg harmadszor mondom el mindezeket! Hanem hát kedves szerkesztő uram öcsém, és Te kedves Garzó társam ! csak sikerült nektek akaratom ellenére is szóra hozni engemet! No, de legalább nem haragszik tovább rám az én kedves Nagy Ignácz pajtásom, s vele sokan-sokan, a kik ösztökéltenek, mert im : dixi et salvavi animam meam ! Gyoma, 1891. febr. 4. Kálmán Farkas. A gyóntató-szék erkölcsi veszélyei. — Chiniquy K. A pap, a nő és a gyóntatószék c. műve nyomán. — (Folytatás és vége.) XI. Fejezet. A fülbegyónás Ausztráliában, Amejikában és Francziaországban. E fejezetben számos (részben ma is élő) olyan bizonyságait beszéli el a gyóntatószék aljas következményeinek, melyeknek olvasására elborul az ember lelke, forrongásba jön véralkata, s megáll esze ama rövid látás, nagy közönyösség láttára, hogy ez az intézmény még fenállhat a XIX. században ! Ha marhavész, cholera, typhusz uralkodik, a hatóságok szigorú intézkedésekkel igyekeznek annak gátat vetni, s megszüntetni ; ime itt egy veszedelmes járvány a morális életben, mely azt beszennyezi, s vele együtt tönkre teszi az ember legszentebb érzelmeit s koporsóvá változtatja az államokat, bűzhödt levegővel és nem ember, hanem féreg lakosokkal. Ezeket a páldákat nem lehet kivonatozni; olvassátok el e szomorú lapokat, melyek szégyennel borítandják az emberiséget, hogy mint engedett hét száz esztendő óta erkölcsén rágódni egy utálatos férget. Csupán egy részletet iktatok ide annak megvilágítására, hogy ez a dogma minő romboló hatást gyakorol a legfelső körökig, s mennyire igazolja mindazt, a mit Chiniquy atya a gyóntatószék mételyezéséról meyirt: