Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-08-17 / 33. szám

De van a zsinattartásra nézve más aggodalmam is. Nevezetesen : a debreceni zsinat alkalmával nyilt titok volt, hogy az iskolákról szóló második része az eredeti egyházi törvénynek, a miniszt. leirat szerint, kihagyatni véleményeztetett az egyházi törvények közül s többek, de a kisebbségnek ellenvéleménye dacára, ki is hagyatott és a 3-§. mostani alakja, nagy vita és sok vajúdás után, nyerte meg mai alakját. Gyúrták, gyötörték a beavatottak az iskola kérdését, mely az előtt «az egyház veteményes kertjének)) méltán hivatott; de ott volt másrészről a miniszter fiókjában is az 1883. évi 30. törvénycikk, mely az egyház iskolai autonómiáját végmegsemmisítéssel fenyegette, legalább nem ismerte el, hogy hogy az iskolák (alsó-, felső-, közép) mindenestől az egyház testéhez tartoznak. Hidat kellett keresni, mely a két véleményt s álláspontot kibékítse. S úgy mondják és miután szavahihető emberek mondják, minden bizonynyal igazán mondják, hogy a debreceni zsinat többségének (mely a gr. Lónyay Menyhért vezetése alatt állt) egy tagja, naponként felment Budapestre egy fogalmazványnyal Trefort miniszterhez: vájjon jó lesz-e így vagy amúgy formulázva a 3. §. ?! Ezen egy példából is látható, hogy ott és akkor nem a zsinat, hanem a miniszter döntött és határozott. De így volt ez valószínűleg minden olv kérdésnél, hol az állam érintve volt, bárha legtávolabbról is. Na már én, habár nem vagyok barátja annak, hogy az egyház ccstatus legyen in status ; de oly egyházi törvényalkotást, mely miniszteri tetszéstől tétessék függővé — részemről — nem kívánok, nem óhajtok. Nem ; mert ez a protestantismus céljával, szellemével ellenkezik. Boldog Isten ! mi lett volna a reformátióból, ha Luther, meg Kálvin, avagy itthon Kopácsi, Sztárai, Kálmánchai, Dévai, Bíró, Drágfy Gáspár és Perényi minduntalan a Károly császárok, Ferdinándok és Szapolyaiak tetszesétől tették volna függővé eljárásukat, tetteiket ? ! Hát én ilyen szolgai zsinatot ez idő szerint sem óhajtok. Mi valláserkölcsi közösség vagyunk. Tetteink, törvényeink az állam törvényeivel nem ellenkezhetnek, nem szabad ellenkezniük; azt mondta a Krisztus «adjátok meg a császárnak, a mi a császáré)) : hanem hogy a szellemi s erkölcsi téren is minden lépésünket az államtól tegyük függővé, én nem kívánom, nem helyeslem ; mert így az egyház csak szolgája az államhatalomnak, pedig a valóságban, a gyakorlati lelkészeiben már úgy is eléggé azok vagyunk; de hová lesz így az a «só)), mely frisseséget, elevenséget, életet adand még az állami életnek is ? ! így az egyház nem lesz többé önjogú, autonom erkölcsi testület; hanem csak társulati vagy egyesületi jelleggel biró társaság, melytől a létezési jogot is megvonhatja az állam, ha az az egyház nem az ő szándékai szerint cselekszik. Ide én nem akarom a prot. egyházat lealacsonyítani. Ezért én is nagyon helyén valónak tartom a Fejes István felhívását, ki e tárgy említésénél így ir: ((minden lelkész, egyházával együtt, álljon sorompóba az egyházmegyei gyűléseken ; annak idején pedig kívánják meg a programmot azoktól, a kiket a zsinatra akarnak küldeni és küldjenek oly férfiakat, a kikben van bölcseség és erély, a kik vallási és egyházi érdekeinkért készek a küzdelemre, ismerik a tapintatot és eszélyt ott, a hol arra szükség van, tudnak hallgatni a vezérek bölcs szavaira, de nem hajlandók mindjárt megadni magukat bármily akadály előtt; a kik autonómiánkra és jogainkra féltékenyek és bármely politikai tekinteteket alárendelni tudnak ott, a hol közös vallási érdekeinkről van szó." Épen ezért, nem tartom helyesnek és tapintatosnak a zsinati bizottsági tagok választását sem; mert, bár előre bocsátom, hogy nagy tudományukban, tapasztalatukban, ha valaki én mindnyájukban megbízom ; azonban fényes neveikre tekintve, attól tartok egyrészről, hogy a kormánytól nem lévén függetlenek mindannyian, majd megint ismétlődni fog a debreczeni eset s ha valamely, az államot is érintő dolog jő napirendre, ismét szaladozni fognak az illetékes miniszter után, hogy tetszését, beleegyezését kinyerjék és a zsinatot, meg az egész ref. egyházat a miniszter szolgájává, eszközévé alacsonyítják s az egyház valódi érdekeit kockáztatják, sőt háttérbe szorítják pl. a vallásoktatás, államsegély, tanulmányi alapok stb. kérdéseknél. De nem tartom helyesnek e névsort azért sem, mert nemcsak hogy az egyházak aprólékos, ügyes-bajos dolgait ismerő lelkészekből nincs, hanem még a szegényebb vidékek és a szegénysorsú egyházak esperesei közül sincs beválasztva egy sem. Mintha szándékosan, politikai tekintetből állíttatott volna össze e zsinat-előkészítő bizottság! Hozhatnak aztán e nagy tekintélyű férfiak igen bölcs törvényeket, melyek szépen reá illenek a debreceni, budapesti, kolozsvári stb. népes és gazdag egyházakra, de elütnek az ugocsai, beregi, szathmári, szabolcsi, zempléni, abaúji stb. egyházak viszonyaitól. Pedig — ismétlem — ha sem olvan új törvényeket nem alkothatunk, melyek az egyház anyagi létezhetését biztosítják, sem a régi törvényeket az egyházak viszonyaihoz nem alkalmazzuk, inkább ne is zsinatoljunk.