Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-12-07 / 49. szám

létesíthető, aminőt a szabad Amerikában találunk. Jaj ! csakhogy a clericalismus mitől sem fél jobban, mint azon állapottól, melybe ilyen viszony mellett kerülne. Mert ama kijelentésben implicite benne foglaltatik az egyház kezében levő óriási állami javak szekularizácziója. Már pedig ha ez egyház külön szakad az államtól, akkor nem követelheti, hogy az állam különös támogatásban részesítse a többiek lelett. Ha egyforma szabadságot élveznek, egyforma elbánásban is kell részesülniük az egyházaknak. S itt van a felzuditott lavina romboló hatása. A szabadelvűség felvert áradata elsepréssel fenyeget minden állami támogatást és segélyezést. Az evangeliumi alapon álló protestáns egyházaknak kevesebb okuk van a teljes szabadságtól félni, nem sokat veszítenének vele; de mit csinál a klérus az ő romba dőlt palotáival? Önerőből azt bajosabb lesz felépíteni. Az egyenlőség elve mellett az állam eddigi bőkezűségére hiába számitana. Szerényebb hajlékba szorulna menthetetlenül. A veszteség tehát csak az övék lehet. Ha nem tudták nyugodt szemmel nézni, hogy az állam némi védelemben és segélyben részesítette többi gyermekeit is, s mindent maguknak szerettek volna lefoglalni: el kell majd nézniök, ha az állam belátja, hogy nem érdemlik meg eddigi dédelgését, mert telhetetlenek, és a nemzet belátja, hogy többi — hívebb — gyermekei iránt egynek kedveért mostoha volt századokig és alkalom adtán helyre hozza a hibát. Ok nyitották fel az állam s a nemzet szemét: legyen nekik hála érette! Futásfalvi. ISKOLAÜGY. A kisdedóvás. (Vége.) Gönczy Pál jelesünk, a cultusministerium népoktatási ügyosztályának volt főnöke, a népnevelés elismert első tekintélye és fél századon át vezérférfia bontotta ki az 1883-iki egyetemes tanító-gyülésen a messze jövőnek irányt szabó zászlót, melyről országszerte olvassuk a jelszót, hogy «a népiskolai tanítás középpontja a munka.» Az inductiv foglalkoztató tanításmód problemaja azóta élénken foglalkoztatja a legjobb tanerőket : keresik az átmenetet, kísérletet tesznek egyes foglalkoztatásoknak eddigi módszerük keretébe illesztésével ; majd sokat, majd keveset, de mindig mást iparkodnak az iskolai munkák közül felölelni; aztán a közélet jelszavai is irányt jelölnek : hol az ipar, hol az őstermelés, hol a kertészet és mellékfoglalkozásai, hol az emberi test követelései, egészség, torna, játék tolulnak előtérbe. Hisz mindez inductio, de ez nem az inductio. Mi hát ? A népiskola e bizonytalanságában, az elméleti tanulmányok és gyakorlati kísérletezések ez útvesztőjében hova forduljon a szegény néptanító ? Forduljon a kisdednevelő intézethez, az óvodához. A kisdednevelés minden testi ügyességet, minden lelki riemesedést, minden szivképzést, a példaadás, gyakorlás szoktatás által fejleszt; minden ismeretet közvetlen érzékeltetéssel, idomitással, utánalkotással közöl; minden gondolatot, érzést, szót magából a kisdednek szivéből-lelkéből fakaszt; minden foglalkozást (ide számítom a játékot is) a gyermek munka- és játékösztönére épitve irányoz; ime, itt van a foglalkoztatás inductiv módszere, a munkára munka által nevelés, a tárgyismereteknek közvetlen érzékléssel szerzése — itt van a nevelés központjául a munka, példát adva, miként lehet az a népiskolában tanításunknak (helyesebben oktatásunknak) is középpontja. Bizony áldása lenne népiskoláinknak, ha a tervezett törvénynek csak ily kis ujjmutatása közös módszer által szerves összeköttetésbe hozná az iskolát az óvodával, tanítóinkat az óvodai módszer ismeretébe vezetné, az alapnevelésre fokozatos építést lehetővé tenné és a tanítás központjául a népiskolában is a munkát inaugurálná. A protestáns oknyomozó szellemirány bizonyára meg is fogja ragadtatni óvoda- és iskola-fentartó egyházainkkal és tanerőivel a család és iskola, nevelés és oktatás ez összetartó kapcsát; de épen nemzeti nevelésünk érdekében lenne, hogy a törvényhozás is utaljon az óvoda és iskola e módszeres benső kapcsolatára. Es itt kell a törvényjavaslat másik hézagára is utalnom. Az első tervezettől, mely a kisdedóvó képezdéknek kizárólagos előnyt biztosított a képesítésnél, előnyösen eltér ugyan a javaslat, mely egyrészt megengedi, hogy «oly növendékek, kik az általános ismereteket nyújtó első évfolyamra előirt tananyagot megfelelő iskola elvégzése által elsajátították, vagy abból felvételi vizsgálatot tesznek, azonnal a második évfolyamra vehetők fel» (ezzel a tanitóképezdéből átlépés lehetővé tétetett), másrészt lehetővé teszi, hogy okleveles tanítónők (gondolom, tollban maradt, s mindenesetre kiegészitendő a szöveg e két szóval: «és tanítók)) kisdedovói (óvónői) képesítő vizsgálatra bocsátassanak előzetes osztályvizsgák nélkül, ha félévi óvodai gyakorlatot igazolnak. De tekintettel az óvóképezdék és tanítóképezdék közt ez utóbbiak javára eső jelentékeny különbségre, tekintettel a tanitó meg tanitónő-képezdék fölös, ellenben az óvóképezdék nagyon is korlátolt számára, tekintettel végül az óvoda és iskola jelzett benső kapcsolatára: kisdedóvodának és iskolának egyaránt érdekében volna a VI. fejezetnél annak kimondása, hogy kisdednevelőségre jogosít oly tanképesítő oklevél is, mely a tanítót (tanítónőt) a kisdednevelés tantárgyaiban is osztályozza, vagy ha nem, kiegészíttetik kisdedóvó képezdében e tárgyakból elméleti és gyakorlati vizsgálat kiállásáról tanúskodó bizonyitványnyal. Egy U

1 § jelezné, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter gondoskodni fog saját hatáskörében rendelkezéssel, illetőleg a tanitóképezdéket fentartó hitfelekezetek megkeresésével, hogy a tanítóképezdék kisdedóvódákkal kapcsoltassanak össze, s a növendékek a kisdednevelésben is oktatást nyerjenek, mely esetben a tanító-képezdék kellő kiegészítés mellett egyúttal óvóképezdék is lehetnének. A kisdedóvás intézeteinek, köztük a felekezetek által fentartottaknak is állami segélyezését következő feltételek mellett szabályozza a törvényjavaslat : (43. §.) «A vallás- és közoktatásügyi miniszter a törvény követelményeinek megfelelő, de segélyezésre szoruló kisdedóvodákat, gyermek-menedékházakat, valamint kisdedóvónő-képző intézeteket, tekintet nélkül jellegükre, az állami költségvetésben e célra előirányzott összegből segélyezheti, s az illető intézet állandó segélyezését biztosíthatja. Viszont pedig e segélyezés arányában kikötheti maga részére az illető intézet személyzete megfelelő részének alkalmazását. Ha az állam az intézet fen tartásához szükséges összeg felénél több segélyt ad, az esetben a vallás- és közoktatásügyi miniszter az egész intézetet rendelkezése és gondozása alá veszi, de az intézet minden