Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-11-02 / 44. szám

hatjuk, hogy a históriai könyvek előadásai és a Genesis elbeszélései egymást sok tekintetben kiegészítik, a történet a mondának egyes homályos helyeit és megfordítva, a monda a históriai elbeszéléseknek olykor tapasztalható hézagosságait felderítik. Lássunk mindegyikre egy-egy példát. Már fennebb említettem, hogy mind két mondakör, a hebroni és bétheli egyiránt, különös súlyt fektet Izrael, illetőleg Juda országának a szomszéd nagy birodalmakhoz való barátságos viszonyára. A hebroni monda elburkoltan, nagy körültekintéssel, a bétheli ellenben nyiltan és sok tekintetben erőszakolt mértékben igyekszik biztosítani az általa képviselt zsidó királyság részére Egyptom és Assyria jó akaratát. És ezen törekvésökben teljesen egy nyomon járnak, ugyan azon eszközök által, családi összeköttetések és szerződésszerű békekötések által akarják maguknak megnyerni. De épen ezért annál feltűnőbb, hogy a szomszéd kis államokhoz való viszony megállapításában a mondakörök már eltérnek egymástól, s más-más néptörzsekről szólanak, mint olyanokról, melyeknek ősatyjai a pátriárkákkal rokoni vagy baráti összeköttetésben állottak. A hebroni monda részint rokonsági összeköttetések, részint békeszerződések által igyekszik a filiszteusokkal moábitákkal, ammonitákkal stb. a jó viszonyt fenntartani. A bétheli monda ellenben ezen néptörzsekről egy szóval sem emlékezik meg, hanem annál nagyobb figyelmet fordít Edomra, s egész fejezeteket szentel azon barátságos, testvéri viszony feltüntetésére, melv Edom és Izrael törzsatyjai közt létezett (Genesis 32. 33. fej.), míg a hebroni monda Edomról teljesen hallgat. E sajátságos körülménynek magyarázatát csak a históriai könyvek elbeszéléseiben találhatjuk meg, mint a melyek hű visszhangjai a mondának. Dávid a zsidó nemzetnek nem csak felkent dalnoka volt, hanem egyszersmind kitűnő hadvezér is, ki a szomszéd kis néptörzseket sorra mind meghódította, s minden ellenállást a legnagyobb kegyetlenséggel elnyomott (2. Sám. 8.). De ha egyszer valamely néptörzset meghódított, akkor igyekezett annak rokonszenvét magának megszerezni, s vele baráti viszonyban élni. Ez az említett néptörzsekkel hosszú időn keresztül sikerült is. Az ammoniták, moábiták és filiszteusok Juda országával sok ideig jó visszonyban állottak és ezt a jó viszonyt igyekszik a hebroni monda az ős korból eredő vérrokonság és még a pátriárkákkal kötött szerződések által illustrálni. De máskép állott a dolog Edommal és részben Damaskussal. Igaz ugyan Dávid ezeket is meghódította, de hogy hatalmát közöttük fenntarthassa és a mindegyre megujuló lázadásokat leverje, kénytelen volt mind két tartományban valóságos katonai diktatúrát állítani fel (2. Sám. 8, 6. 14.). Az 1. Kir. 11. 16. verse szerint Joáb, Dávid fővezére, hat hónapig tartó vérengzés és minden fegyverfogható férfi leöletése után tudta csak a lázongó edomitákat elnyomni. Dávid halála után azonban az edomiták Hadád vezérlete alatt újra fellázadtak és a már különben is bomlásnak indult egységes, zsidó királyság ellen nagy szerencsével harcoltak. M ár tennebb említettük, hogy a Királyok könvve szerint ez a Hadád Egyptomban nevekedett, s ott a királyné húgát vette feleségül, mi sem természetesebb tehát, minthogy Jeroboámmal, ki Salamon üldözése elől szintén Egyptomba menekült, jó viszonyban volt, s bár a históriai könyvek nem említik, de minden valószínűség amellett szól,, hogy Salamon ellen egymással egyetértve és szövetkezve fogtak fegyvert, s egymással jövőre is véd- és dacszövetséget kötöttek. Nagyon hihető, hogy ezen szövetség erősbítésére vonatkozik a Genesis 32. és 33. fejezeteiben foglalt elbeszélés, melyszerint Jákób, midőn Mezopotámiából visszatért, gazdag ajándékot küldött Edonba Ezsau testvérének és egymástól ismét a legbarátságosabb módon válnak el. Ez az oka, hogy a bétheli monda az edomiták iránt oly kiváló figyelmet tanúsít, ellenben a hebroni monda ügyet sem vet reájuk. íme a história miként egészíti ki a mondának némely homályos helyeit. De azt is emlitém fennebb, hogy a monda is sokszor megvilágosítja és érthetővé teszi a históriai elbeszéléseket, melyek hézagosságaiknál fogva máskülönben érthetetlenek volnának. Lássuk hogyan? A Genesis 32. fejezete részletesen elbeszéli, hogy Jákób, midőn Mezopotámiából vissza tért, Peniel mellett miként küzdött egy egész éjszakán át Istennel és hogy az Isten nem bírta legyőzni, s Jákobot akkor bocsátá el, midőn megáldotta őt, Izraelnek vagy Isten győztesének nevezvén. Az Isten erejének némi nyoma mégis maradt ez alkalommal a pátriárkán, mert az elbeszélés szerint kificamitá Jákobnak csípőjét, úgy hogy a midőn a nap feljött Peniel felett, ő «sántít vala csi^ pőjére» (Genesis 32, 31.). Ez elbeszélésnek, mely kétségen kívül az Izrael elnevezés indokolását célozza, hogy micsoda históriai tény képezi alapját, illetőleg, mi késztet é a szerzőt arra, hogy ilyen sajátságos módon indokolja Jákobnak Izrael nevét ? azt meghatároznunk nem lehet. De talán nem csalódunk, ha a Királyok r. könyvének 13. fejezetében foglalt elbeszéléssel hozzuk kapcsolatba, mely magában véve hasonlóképen igen csudaszerü és homályos. Ez elbeszélés arról szól, hogy a midőn egy alkalommal Jeroboám az oltár mellett állott, hogy jó illattal áldoznék, Judából Istennek embere jöve Béthelbe, hogy az ottani isteni tisztelet ellen prédikáljon. «Lőn pedig, midőn meghallotta a király az Isten emberének beszédét, kinyujtá kezét az oltártól mondván : fogjátok meg őtet. És megszárada az ő keze, melyet kinyújtott ellene és nem birta visszahajlítani kezét Szóla azért a király az Isten emberének: könyörögj érettem, hogy ismét hajlíthassam a kezemet. És mikor könyörgött volna az Isten embere, vissza hajla a királynak keze és olyan lőn, mint az előtt.» Mellőzve ez elbeszélésnek csudaszerü részléteit, annyit megtörtént dolognak vehetünk, hogy valami alkalommal, talán egy oltár építésekor, vagy egy emlékoszlop feliállításakor vagy épen Peniel erősség építése alkalmával egy lezuhanó kő az esetleg épen akkor ott tartózkodó' királynak vagy kezére vagy lábára esett és megsértette annyira, hogy kezét nem birta mozgatni, s egyideig talán sántított is. Egy ilyen véletlen esett bizonyára elég ok volt arra, hogy egy Juda országából való kegyes ember ezt Isten büntetésének tekintse, ki a gonoszságot testi bénasággal is szokta büntetni. Ellenben Izrael országában Jeroboám Jiívei ez esetet másképen fogták fel és színezték ki. Ők a királyt épen ezért Izraelnek, Isten győztesének tekintették, a kit Isten nem bírt legyőzni, hanem csak egy kis könnyű testi sértést ejthetett rajta, mely azonban a királynak dicsőségére válik. Hogv egy históriai ténynek jó vagy rossz akaratú kiszinezése ilyen módon megtörténhetett, azon legkevésbbé sem csudálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy épen azon korban, a Jeroboám és a két királyság közötti versengés és vetélkedés korában szokásban volt a históriai eseményeket az őskor nymbusába burkolni s politikai érdekből úgy tüntetni fel, mint régen az őskorban történt dolgokat. Ezen mondaköröknek egymás elleni harcza azon-