Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-08-31 / 35. szám

Nagyon szeretnők elkerülni a ccKulturkampf»-ot, mert keserves, békebontó, országháborító harc szokott lenni az mindenütt. De ha a féket vesztett ultramontanismus ily merészen, ily kihivólag provokál protestántismust és jogállamot, liberalismust és demokratismust: akkor mi a harc és háború elől sem fogunk kitérni, hanem felvéve a nekünk dobott kesztyűt, Isten és a haza nevében teljes tehetségünk szerint védeni fogjuk szent vallásunk és imádott hazánk szabadságát, mint áldott emlékű puritán és kuruc őseink tevék, zászlónkon a régi jelszóval: ccPro Deo et libertate» ! Sz. F. A református tanítók: országos gyűlése. A kultura a nemzet lüktető vérere. A kultura pangása betegséget jelent a nemzet testében, virágzása jólétet. Szinte axiómai jelentőségre emelkedett ez elv az ujabb időben és a mult történelme szentesíti is e feltevést. A lefolyt hét kimagasló eseménye fővárosunkban a kulturáé volt. Együtt tanácskoztak az ország különféle vidékeiből összesereglett paedagogusok s kétségbevonhatlanul üdvös eredménynyel, messze jövőbe néző látnoki ihlettel. Az élénkség, az üde életkedv, mely jellegzetes külsője volt ez együtt működésnek, reményekre jogosító minden irányban; de különösen megnyugtató nemzeti szempontból, mert a hol a nemzet lüktető vérere ily élénk mozgásban van, annak a nemzetnek van jövője, s van joga appellálni erre a jövőre. A kultura activ harcosainak ez élénk mozgalmából ezúttal csak egy csokrot, de felette díszes, kedves csokrot veszünk ki, hogy bemutassuk azoknak, a kiket közelebbről érdekel s megismertessük tartalmilag is mint újdonságot, mint a neveléstudomány közpiacán most először megjelent életerős, pezsgő vérű iljú hajtást. Értjük alatta a református tanítók országos gyűlését. Megjelenésük majdnem észrevétlen, alig tud róluk valaki valamit, csöndesen, zajtalanul jöttek, meghúzták magukat egyik iskolában s aztán a kiket a kíváncsiság mégis közibük vezetett, egy kedves kép tárult fel szemeik előtt. Csupa intellgentia, komoly, nyílt arcok, gyűlésekben kipróbált veterán szónokok, a kik a logikát, jogbölcsészetet társítani képesek a szépirálylyal és e mellett kitűzött céljukat sem tévesztik szem elől soha. Valóságos csudagyerekek, a kik sanyarú helyzetükben is alaposan ismerik hivatásukat. Gyűlésük lefolyásáról lapunk más helyén már megemlékeztünk, most arról adunk rövid értesítést, hogy mi tulajdonképen tömörülésük célja, s miért tanácskoztak külön is az egyetemes tanító-gyülés mellett. Mert speciális jogviszonyaik vannak, melyeket csak a saját hatóságaikkal intézhetnek el jogérvényesen. Autonomikus egyházi szervezetükben óhajtják, hogy őket is hivatásuk és hasznosságuk mértékében értékesítsék, hogy az egyház organismusának mind azon részében, a hol a tanügyről történik intézkedés, őket ne nélkülözzék (szakrendszer érvényesülése.) Tankönyveiket a konvent approbálja, s ezek közül ők választhassanak. Legyen egységes tanterv, egységes szervezet, ne legyen többé a református egyház iskolája is 5 felé szakadva, mint korábban maga az egyház. Az országos közalap csatornáit nyissák meg a tanítók számára is, hiszen úgy is fizetik, hadd érezzék hát áldását is, ne csak a terhét. És mind e kívánalmaikat egy emlékiratban foglalták össze, melyet a jövő évben gyűlésező zsinathoz nyújtanak be. Ez az emlékirat volt mostani tanácskozásuk főtárgya, melyet Kiss Sándor biz. jegyző szerkesztett egybe, feltűnő gonddal s kiváló finom érzékkel. Tehát nem állanak elő követelésekkel, nem jönnek zajjal, mint a jégeső, nem mutogatják sajgó sebeiket, hanem kérnek illedelmesen, nem a magok érdekében, hanem iskoláik s a népnevelés érdekében, mely az egyházé. Nem tolják előtérbe erőszakosan a saját kedves énjüket, hanem oda állítják az iskolát, s azt mutatják be a hatóságuknak : nézze meg, milyen sovány szegény; tekintse mezítelenségét, s ha-van szíve, táplálja jobban, ruházza tisztességesebben. És azután — legvégül — ha jut még egy kis morzsalék, adjon belőle nekik is, mert hiszen ő rájuk is ráfér. Ez a tapintatosság, ez a finom érzék jellemzi a református tanítók első országos gyűlését. Ok nem akarnak rombolni, hogy helyette gyenge karral újakat építsenek. Megférnek az autonomikus egyházszervezet sáncain belül, azokat fejleszteni, tovább építeni a feladatuk. Nem kívánják azt sem, hogy terheiken könnyítsenek, kötelességérzettel munkálnak tovább azon irányban, hol munkáik hézagpótló lehet. Nem keresik a tétlenség puha pamlagát, hanem a munkát, csakhogy olyan munkát, mely megnemesít, nem azt, mely kényszerzubbonyával tehetetlenné tesz. Munkát, de felemelt fővel végezhetőt, nem azt, melynél a piruló arc a föld ! rögét lesi. Ilyen volt a reform, tanítók első országos föllépése; szerény, de férfias, komoly és méltóságos. Mindazok, a kik szerencsések voltak 69"