Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1890-01-26 / 4. szám
hihetetlennek fog feltűnni ez állításom, de a gyakorlati téren forgolódók bizonyságot tehetnek mellettem, hogy állításom nem «légből kapott)), hanem szomorú tény, valóság. Nem tartozom azok sorába, kik talán restellik a fáradozást a domesztika érdekében, sőt én nem is tudok képzelni magamnak olyan lelkészt, ki anyaszentegyházunk javát, boldogságát e téren is híven szolgálni elengedhetetlen kötelességének ne ismerné. Mindazonáltal, hogy a lelkész folytonosan adó-kiveiő, behajtó rém gyanánt tekinthető legyen hallgatói által, ezt sem a lelkészi állás magasztos fogalmával, sem a cura pastorahs szabályaival egyeztetni nem vagyok képes. Épen azért lelkem hő óhajtása volt mindenkor, hogy egyházi intézményeink teljesen mentek legyenek minden oly fogyatkozástól, melyek tápot adhatnak hallgatók és lelkész közötti egyenetlenség, vagy pláne gyűlölségre. Hogy az úgynevezett «diasporák»-ban, «szórványok»-ban lakó hitsorsosaink is közalap járulékot fizessenek fejenként, ezt elméletben teljesen méltányos, jogos, igazságosnak tartom ugyan, de gyakorlatilag tekintve a dolgot ((delendam esse censeo)>, még pedig, hogy indokoljam is véleményemet legyen elég a következőt fölemlítenem. Nagyváradhoz, mint hivatalosan «leányegyház», de valóságban «diaspora» (szórvány) több tartozik, s ezek közt van oly község is, melynek lakosai százakra mennek ugyan, de ev. ref. vallású bennök 5—10 lélek. Felsőbb rendeletre az ily szórványokban élő ev, ref. lakosokra kiírták a közalap tartozást s arról győződtünk meg, hogy némely községből 40—70 krra megy a közalap követlésünk s annak bevétele (a távolságot stb. tekintve) 6—8 forintba kerülne! Elmélet és gyakorlat sokszor ellentétbe jő ! Sokat lehetne s talán kellene még megjegyezni a közalapra vonatkozólag, de ezúttal több tárgyra is szándékozván nézetemet nyilvánítni célomhoz mérten tovább megyek. «Vallás egyenlősége korát éljük — papiron — de a teljes egyenlőség magvalósultát hasztalan keresem, nem találom ! Hiszen ha vallás egyenlőség van : lenni kell válás egyenlőségnek is a tekintetben, hogy ha más vallás hívei saját egyházi törvényszékeiknél folytathatják válópereiket: ugyan ezt tehessék a mi híveink is! Hogy míg a róm. kath. egyház házassági törvényszékkel bír; míg az erdélyi ev. ref. egyházkerületnek van házassági törvényszéke; míg az unitáriusok Kolozsvártt székelő püspökének s házassági törvényszékének jog- és hatásköre egész Magyarország területére kiterjed ; míg az erdélyi evang. egyház házassági ügyekben bíráskodási joggal bír: addig a «Nagy Magyarországion lakó evang. és reform, hívek válópereikkel világi törvényszékekre vannak utalva : ezt sem a joggal, sem a méltányossággal, sem az egyenlőség elvével összeegyeztetni nem tudom ! Miként azon egyházak kebelében, hol házassági törvényszékek vannak jelenben, találkoznak alkalmas törvényszéki birák, ugy bizonyára itt is találhatók lennének, kiknek helyes elbírálására bátran bízhatók volnának a házassági ügyek ! ((Kérjetek és megadatik, zörgessetek és megnyittatik)) mondja szent könyvünk. Kérjünk, zörgessünk azért, mind addig, míg méltányos, jogos kérésünk meghallgatva leend s házassági törvényszékeket szervezhetünk «dunáninnen», «dunántúl», «tiszáninnen», «tiszántúl!» Ez, egyik fontos s mellőzhetlen tárgyát kell hogy képezze a közelebbi zsinatnak. Sokkal világosabb s érthetőbb ennek igazsága, hogy sem érvekkel való támogatás szüksége forogna fenn. «A szlavon-horvátországi közjogi sérelem)) sokkal részletesebben fel van tüntetve N. I. úr cikkében, hogy sem ahhoz valamit adni szükségesnek látnám. Ugyanazért elégnek vélem részemről csak ismételten reá mutatni anyaszentegyházunk s nemzetiségünk e kettősen fájdalmas nyílt sebére, melynek gyökeres gyógyítását eszközölni szintén a zsinat nemes feladatainak egyikét kell hogy képezze ! Hogy «az összeülendő zsinat törvény-revisióját legnehezebben a lelkészválasztási törvény várja», N. I. úr e nézetét magam is osztom. Bár olvashattunk egyházi lapban oly véleményeket, hogy az ev. ref. lelkészi állomások is kinevezés utján töltessenek be jövőre (némelyek véleménye szerint a püspök, mások szerint az esperes, vagy egy bizottság kezébe tétetvén le a kinevezési jog), én egyáltalában nem vagyok barátja a kinevezésnek, a mely szerintem nem fér össze protestáns egyházunk szervezetével s az annak alapját képező presbyterialis rendszerrel, hanem teljesen az episcopalis rendszer keretébe illő. A választás joga azoké legyen a kik a terheket, vagy jobban mondva a kötelességeket viselik, teljesítik ! E nyilatkozatomból láthatólag én a népválasztás jogának pártolója vagyok, megjegyezvén azonban — mit egyházi lapok utján többször hangsúlyoztam már — hogy a szabadságnak szabadosságig fokozását határozottan elitélem, a szabad választásnak némi tekintetben korlátok között alkalmazását vélem helyesnek. Ugyanazért a debreceni zsinat által alkotott s ezidő szerint érvényben levő lelkészválasztási törvényt én alapjában jónak, célszerűnek, szükségesnek tartom, s így nem annak megsemmisítését, hanem csak itt-ott leendő módosításáttekintem a majdan egybeülendő zsinat feladatának. Nem akarván itt részletekbe bocsátkozni, elégnek tartom röviden felemlítni azt, hogy a lelkészjelölő bizottságot csupán lelkiismerete előtti felelősségre kötelezni nem kielégítő; hogy a jelölés ellen csak a szabálytalan választás esetén emelhető panasz: nem célszerű; hogy a pályázatra minősültek bármi okból elzárassanak a pályázhatás, illetve választhatástól: nem tartom egészen méltányosnak; hogy a jelöltek próba szónoklatot ne tarthassanak : a cél érdekében téves felfogásnak tekintem. Ugyanazért az ilyen s ehhez hasonlók tüzetes megvitatása s ennek folytán a közös érdekeket legjobban kielégítő lelkészválas ztási törvény alkotása bizonyára nagyon kívánatos ! Itt nem hagyhatom említés nélkül azon többször fölmerült vastag egoismust, midőn más egyházmegyéből, vagy kerületből pályázók, mert «idegenek» : számtalanszor mellőztetnek a jelölések alkalmával. Az önzést e téren csak akkor és annyiban tartom megengedhetőnek, ha minden tekintetben egyenlő — vagy legalább hasonló — pályázókról van szó. Ily esetben a kebelbelinek előnyt adni lehetséges, de a jobbat a gyengébbért mellőzni sem jogos, sem méltányos nem lehet szerintem.