Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-07-20 / 29. szám

Istenitisztelet után az iskola megvizsgálása, majd annak megtörténte után a presbyteri gyűlés következett. Szép dicséretet kapott püspök úrtól az egyház buzgó főgondnoka, Kenessey Fülöp úr, ki egész szívvellélekkel iparkodik e kis egyház felvirágoztatásán. A közbirtokosság az egyház fenntartásához évenkint 142 frttal járul, e mellet fizeti az egyház állami adóját is; a község pedig 240 frtot ad évenkint az iskolára. Mindezeket örömmel vette püspök úr tudomásul s buzdította őket a további kitartásra és buzgólkodásra. Ebédre Bédy József iváncsai birtokos és szolgabíró úr vendégszerető házához volt hivatalos püspök úr és kisérete. A helybeli és vidéki urak közül is számosan voltak ott. Gondol Dániel, miniszteri tanácsos úr szép beszédben köszöntötte fel püspök urat, a ki hasonlókép szép és érzékeny szavakkal válaszolt, meghatott kebellel emlékezvén meg, körútja vége felé, mindazok vendégszeretetéről, kik őt s azokat, kik kíséretében valának, oly felejthetetlen szíves fogadtatásban részesíték. S ezzel a kedves háziasszonyra s férjére és az intelligenciára ürité poharát. E megindultságot keltő pohárköszöntő csak előkészület és bevezetés vala a püspök úrtól való megváláshoz, mely délután négy óra tájban be is következék. Püspök úr ekkor egész kíséretétől elszakadván, sietett ki az adony-szabolcsi állomáshoz, hogy lerója fiúi kegyeletes kötelességét a Pécsről érkező öreg édesanyja iránt, ki Róbert fia társaságában Budapestre, s majd másik püspök-fiához, Kolozsvárra utazandó vala. Püspök úr maga is helyet foglalt a vonaton s a következő állomásig, Ercsiig, szeretettel ölelt édesanyja s testvére körében tölthetett néhány örömteljes pillanatot. Mi pedig a Bédy úr igazán kedves és vendégszerető házánál töltöttük el a nap hátralevő részét, itt költvén el az ízletes vacsorát s ugyanitt hajtván fejünket édes álomra, midőn a társaság nagy része úgy 11 óra felé szétoszlot. Lévay Lajos. (Vége köv.) Nyilt levél a Károli-ünnepély rendező-bizottságához. Igen lisztéit rendező-bizottság! Mindaddig, míg valamely ügyre nézve az intéző férfiak részéről határozott terv nem fekszik a kívül álló érdeklődők előtt, ezek nem tudva biztosan, mi készül, részint a várakozás politikájának köpenyét öltik magukra s ha vannak is eszméik, miknek megvalósítását várják, azon reményben, hogy úgy is felölelik azt a mű keretébe a nálánál okosabb emberek, hallgatnak, míg a csalódott remény szólásra nem készteti őket : részint pedig úgy vannak, mint én is a Károli-ünnepélylyel, hogy csak akkor kezdenek gondolkozni, midőn kész terv van előttük s annak inspiráló hatása alatt eszméik születnek, bölcsek kezdenek lenni, bírálnak, vitatkoznak és — fájdalom — igen sokszor a peleskeiek sorsára jutnak : azt látják már csak, hogy elkéstek. Azon reményben, hogy az én szerény indítványom bár megkésve, de végleg el nem késve hangzik el, bátorkodom az igen tisztelt rendező-bizottság figyelmét némely, az én nézetem szerint a tervezett s immár a megvalósulás stádiumába lépett ünnepély s az egész mozgalom előnyére válandó, körülményre felhívni. Olvasva főtiszt. Kun Bertalan püspök úr meghívó levelét, azonnal eszembe ötlött egy dolog s az kimondhatlan fájdalommal tölté el szivemet; nem az, hogy még a szobor költsége sincs egészen együtt — hisz ez minden bizonynyal össze jő, ha ma nem, holnap — de sokkal inkáb az a gondolat, hogy a Gönczön megtartandó ünnepély oly szűkkörű, oly csekély jelentőségű eseménynyé fog törpülni, mely nem leend méltó sem a dicső Károli emlékéhez és érdemeihez, sem a magyar protestáns egyházakhoz. Mert kiknek az ünnepe leend az ? Legjobb esetben néhány száz lelkészé, kiket anyagi viszonyaik, az esetleges rossz idő és ki tudja, hány ezer meg ezer mellékes körülmény — az indolentiát nem is említve —• vissza nem tartanak az ott való megjelenéstől; ezekhez sorakozandik legfeljebb százra tehető világi, a lelkes gönci egyház apraja-nagyja s a közvetlen környék. Impozáns ünnepély lesz így is minden bizonynyal, mert ily nagy számban aligha jöttek még össze egyházaink lelkészei s világi urai s a résztvevők bizonyára sok lelkesedést fognak mutatni ott és sok felemelő emléket fognak magukkal haza vinni onnan, a tisztelet és kegyelet nyilvánulása mindenesetre oly nagy mérvű leend, minő még nem volt prot. ember porló hamvai iránt soha, a benyomások oly mélyek és oly megszentelők lesznek, hogy hatásaik évtizedek múlva sem szűnnek meg nemes gyümölcsöket teremni; de mind ennek dacára is nem lesz-e az az ünnepély nagyon is szűkkörű, nem lesz-e a hatás csak néhány száz emberre kiterjedő ? Nézetem szerint pedig ennek az ünnepnek egyetemesnek, hatásának a legutolsó kunyhóba is behatónak kellene lenni. Hiszen tervezve is úgy volt, hogy ez az egész magyar protestáns egyháznak ünnepe leend; a gyűjtés az egész egyház-egyetemre kiterjedt, minden protestáns embertől külön-külön kértünk reá egy krajcárt ; hozzá azon reményt fűztük, hogy általa a biblia iránti szeretetet, az annak alapján álló egyházak iránti lelkesedést, a protestáns tudatot eddig nem tapasztalt mérvben ébreszthetjük s erősíthetjük a nép minden rétegében! Lehet-e, szabad-e azt most néhány száz ember részére lefoglalnunk? Nem akarok erős kifejezéssel élni: nem mondom, hogy ez visszaélés volna az adakozó nép jóindulatával, nem adván neki semmit hozott áldozatáért, nem mondom, hogy megsértése volna az ünnepelt boldog lélek többre érdemes emlékének, de azt határozattan állítom, hogy ez a legfőbb, a benső célnak szem elől tévesztése volna. Talán még nem késő e bajon segíteni! Indítványom az : hasson oda az igen tisztelt rendező bizottság, ; hogy a Károli-ünnepély valóban az összes hazai protestánsok ünnepe legyen. Akkor lenne pedig azzá, ha nemcsak, Gönczön, de minden egyes protestáns gyülekezetben megünnepeltetnék Károli magyar bibliája első megjelenésének háromszázados évfordulója. Lehetséges-e ez? Egy kis utánjárással minden bizonynyal. Bár fiatal ember vagyok, mégis több esetet megértem már, amikor egyes kiváló államférfiak halálakor a protestáns egyházak is kivétel nélkül gyász-istenitiszteleteket tartottak, együtt sírtak, együtt keseregtek gyülekezeteink az uralkodó családdal, a nemzet nagyjaival, kiknek sorából egy-egy jeles kidőlt. Hát amit tőlünk bizonyára távolabb álló s bennünket, mint egyházat oly közelről nem érdeklő férfiak emlékével meg tudtunk tenni, nem tehetnénk-e azt meg épen azzal, kinek lételünket oly nagy mértékben köszönhetjük, kinek munkáján táplálkozunk, s ki egészen a mienk és a mi büszkeségünk ? ! Es ha más esetekben nem vonakodtak lelkészeink engedelmeskedni a felsőbb parancsszónak, megtagadhatnák-e a közreműködést most, midőn azt kell ünnepelniük, ki kezökbe a kenyérnek botját adta ?! Én nem hiszem, hogy minden egyes lelkész örömmel ne gyüjtené össze híveit ünneplésre, csak egy kis buzdítás, egy kis útba-