Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-06-22 / 25. szám

legsikeresebben lehetne kiakolbolítani. De én viszont azt gondolom, hogy valamint semmi új, úgy semmi örökkévaló nincs a nap alatt. A nyelvi kérdés csak efemer tünemény nálunk, mely nem sokára szétfoszlik, mint a szállinkozó ködpelyhek a nap sugara behatása által foszladoznak. Mihelvest a tiszta vallási s egyházi szempont nálunk túlsúlyra vergődik, magától megszűnik a nyelvkérdés. De aztán theologusaink is tökéletesen elsajátítsák maguknak ama nyelvet, melyben Isten igéjét hirdetniök kell a nélkül, hogy akárki által hazaelleneseknek neveztetnének. Erre pedig biztos kilátásunk van. A papi elemet fejlesztő, felnevelő s képző buzgó féríiaink s theol. tanáraink erre fordítsák különösen figyelmüket. Nefeledjük el, hogy mi különféle átalakításokon mentünk keresztül egy pár évtized leforgása alatt. A német s Bach-féle korszakból az alkotmányos érába. Man staubét nicht leicht etwas aus, olme dabei selbst etwas staubig zu werden. Ránk tapadt valami a régibb korszakból. De az eszmék tisztulnak. Á kompromisszum mindenkor s mindenhol különösen egyházi téren, a bölcsesség kritériuma. Látja azt most már mindenki, még az is, a ki a Slávv dcéra légkörében egykoron nagyokat hörpintett, hogy a kényszerűséggel paktálni kell, mert a ki nem teszi, el kell készülve lenni arra, hogy a tényleges visszonyok kényszere őt is, nézetét is figyelmen kívül hagyja. Sok nyelvű egyház vagyunk. Nem épen baj. Per diversitatem linguarum egyesíteni fog minket megint a szentlélek hatalma egy választott néppé. A szétválasztó elemek mindinkább tünedeznek, s ha hullanak is egymás után Geduly-féle jobbjaink, ne kételkedjünk, jönni fognak megint jól hárfázó Dávidok, kik hárfájuk zengzetével felvidámítják a búskomor kedélyeket is. Bocsánat a nagyobb eltérésért a tárgytól. Hiszen én az előttem lévő zsinati előmunkálatok részleteibe bocsátkozni úgy sem akartam. A mi benne van, az, exceptis excipiendis, nagyon jó lehet, de van egész rengetege annak, a mi benne nincsen. Hangsúlyoztam, hogy türelemmel be kell várni, merre irányul az egyházkocsi rúdja. Tudjuk, érezzük azt mindannyian, hogy egész halmaza van azon kisebb nagyobb horderejű ügyeknek, melyek zsinati elintézésre várnak. Hiszen egyházunk fennállása óta úgj^szólván csak egy törvényes érvényű zsinatunk volt, ennek pedig meg kellett küzdeni a kezdet nehézségeivel. Hogy egyházunk ennek dacára él, tengődik, valóban a nagy csodák egyike, kétségtelen jele s bizonyítéka annak, hogy életképes s az alkotmányos szabadságnak legnagyobb garanciája. Valóban, libertás praestantissimum naturae bonum, mi is elmondhatjuk, mert egyházunk egyedül e libertasnak köszöni lételét s fenmaradását. Ennek a libertasnak nálunk nemcsak a világi, hanem a papi elem is nagy áldozatokat hozott s hoz mind e mai napig. De midőn mi a világi elem s világi oszlopférfiaink előtt meghajolunk s nekik örök hálával tartozunk, kérjük ne feledjék el azt, hogy az egyház a papi elem tengődéséhől és szervilismusából soha semmi szin alatt áldásthozó fejlődést nem mutathatott elő s abban a meggyőződésben élünk, hogy ha fenkölt világi férfiaink a papi állást, tekintélyt emelni s anyagi helyzetén gyökeresen javítani buzgólkodnak, ércnél maradandóbb emléket állítandnak maguknak s egyházunk fényét s erősbülését bel és kifelé ez által leghathatósabban előmozdítandják. Végül még meg kellene érintenem a fortissimam rem, mely e rövidke, de nagy horderejű szócskában talál kifejezést — unió. Némelyek szerint egyházunk legvitálisabb kérdése, úgy szólván életfeltétele, mások szerint egyházunk vagyis lutheraniánk Achilles sarka. Előre kijelentem, hogy én az uniót, mint a lugosi egyesült protest. egyháznak egykori lelkésze, sem elméletileg sem gyakorlatilag perhorreskálni nem tudnám. S hogy ezen fontos ügy nagyon is felszínre fog kerülni jövő zsinatunk folyamán, az eddigi kijelentésekből s az intéző körök hangulatából bátran következtetni lehet. Előttem csak egy dolog és tapasztalat megfejthetlen s mint még senki által nem fejtett talány áll előttem. A midőn mi t. i. minden kínálkozó alkalomnál oda nyujtjuk jobbunkat a hazai ev. reform, testvéregyháznak s ennek ajtaja küszöbén megállva rimánkodó hangon kiálltjuk, «effata» : részemről legalább nincs tudomásom róla, hogy szeretett testvéregyházunk nyelvének kötele megoldódott volna s édes testvéri hangon üdvözölve felserkentett volna minket. Sőt mint bölcsen hallgató, állig begombolt diplomaták madártávlatról tekintenek az antichambrirozó lutheraniára. Sem a kerületek, sem a konvent, sem pedig az 1880-ik évi zsinat nem kínáltak meg minket még a legkisebb mozdulattal sem a baráti jobbal.*) őszintén mondva, én ezért neheztelek református hitfeleinkre s félek, hogy ha befogadnak, nem mint atyafiakat, hanem mint sógorokat fogadnának be. Férfias önérzetünk tiltja, hogy tolakodjunk, hogy egy század leforgása óta mindig mi legyünk a kezdeményezők, az ajánlattevők. S ha elmerengek egyházunk dicsteljes múltján s buzgó apáink által kibontott zászlók alatt annyi dicső, nemes alakot látok működni, szenvedni, áldozni a hazáért s egyházért az előttem megfoghatian, aggodalmat keltő, de szívósan observált passiva resistenciával szemben : önkénytelenül kisikamlik ajkaimból a felindulás hangja: «hisz minket se a gólya költött!» S így hát mindenféleképen jól meg kell gondolnunk, mit cselekedjünk. Ha csak emberektől van e tanács és dolog, felbomlik, ha Istentől van, mi fel nem bonthatjuk. De még is mindig szemünk előtt lebegjen ama régi bölcs mondás : Quidquid agis, prudenter agas et respice finem. Újvidék. Belohorszky Gábor, főesperes. *) Igen tisztelt főesperes íír e nyilatkozatát nem hagyhatjuk helyreigazító megjegyzés nélkül. Kötelességünknek tartjuk rámutatni a következő tényekre, melyek a kálvinisták és lutheránusok közötti testvéries viszonyt, melynek ápolását Lapunk is egyik első rendű feladatának ismeri, mégis talán más s talán az igazi világításba helyezik. A <l'rot. írod. Társaságiban kálvinisták és lutheránusok testvéries egyetértésben munkálkodnak a protestantismus irodalmi felvirágoztatásán, s ez irodalmi szép egyesülésre épen mi kálvinisták tettük az első és sikeres lépést. A zsinati kérdésben lutheránus részről, b. Próuay Dezső egyet, felügyelő íír által felvetett szép eszmére, hogy a két evang. egyház egy időben és közösen tartson zsinatot, mindjárt harmad napra melegen üdvözlő, egy szívvel-lélekkel helyeslő visszhangot adott nagynevű püspöke, Szász Károly urnák elnöki székből tett indítványára a dunamelléki ref. egyházkerület mult őszi közgyűlése. A folyó évi Konvent egyhangú és lelkes határozatban fogadta és viszonozta az evang. egyetem áital nyújtott testvéri jobbot. A tiszántúli ref. egyházkerület f. hó 2-án testvéri örömmel újította meg a közös zsinattartás tervét helyeslő mult évi határozatát. — Ily tényekkel szemben, azt hiszsúik, joggal állíthatjuk, hogy reform, egyházunk «écles testvéri hangon üdvözli* az evangelikus egyház unionalis törekvését, s téves dolog a kálvinistákat tbölcsen hallgató, állig begombolkozott diplomaták®-nak tüntetni fel, kik <madártávlatból tekintenek az antichambrirozó lutheraniára.* Ne rekrimináljunk, ne torzsalkodjunk, hanem inkább arról gondolkozzunk, hogy vérszemet kapott közös ellenségünkkel szemben hogyan erősíisük magunk között a testvéri közösség kapcsait és miként folytassuk a közös hit- és egyházvédelmet! Szerk.