Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-06-15 / 24. szám

gyenge gyermeki észt nem szabad enynyire erőltetni, mert az ilyen fejtörés, a gyermeknek később rendesen megárt.» A pesbyteriumi gyűlésen tudatta püspök úr az egyház elöljáróival, hogy a közalap 1890-ik évi osztalékából templom építésre egy és fél percent tőke törlesztés kötelezettsége mellett, 1000 forint segélyt kaptak, mely örvendetes hírt, hála köszönet nyilvánítással fogadtak. Majd szívökre köté, hogy rakják össze ők is filléreiket, gyűjtsék össze minden erejöket és csak akkor fogjanak az építkezéskez és különösen meghagyta, hogy a templom építő bizottságba a gyülekezet nagy birtokosait és a szinte reform, vallású Kollár mérnököt beválaszszák, hogy az építkezés minden fennakadás nélkül, célszerűen megtörténhessék. Szőke László nagybirtokos meglátogatása után, ki O méltóságához a lelkész lakra jött a megérkezéskor tisztelegni, Isten áldását kérve a felcsúthiakra, megindult püspök úr az est óráiban Bodmérra. A Vérteshegység alján, erdők s ligetektől körülvett, csörgedező patakoktól öntözött, termékeny talajon, kies tájékon fekszik Bodmér, tisztán nemesektől lakó ősi fészek, igazi paradicsom-kert. A Vértestetejére nézve, a hegy ormain baljóslatú nehéz fellegek ültek s alig haladtunk néhány percet, kitört a vihar, omlott a zápor, a Vértes viszhangzott az ég dörgésétől, a villám cikázó fénye hasította ketté a levegő eget, lovaink megvadulva, szélgyorsasággal száguldtak előre. Én, ki a természet csatáját csak is szobámban ülve szeretem nézni, látva az elemek harcát, egy kissé megdöbbentem. De már a másik pillanatban, Krisztusnak szava, melyet a viharzó tengeren megrettent tanítványihoz intézett, hangzott felém : «mit féltek kicsiny hitűek.)) Minden félelmet eloszlatott keblemből az tudat, hogy most is az Úr tanítványai és épen egyik hitbuzgó apostola, egyház kerületünk első papja, szeretett püspökünk utazik. Mit félsz hát óh kicsinyhitű ? Szól az Úr és vész, vihar lecsendesül. És csakugyan mire Bodmérra beértünk, vihar, zápor, dörgés, villámlás megszűnt, s az alámerülő nap, végső sugárival még egyszer visszamosolygott a záportól megittasult föld barázdáira. A lelkész, Szántó Gábor, a templomban várta O méltóságát. Egyes egyedül. Az egyház elöljárói, kik egyúttal a községet is képviselik, a határra mentek, hogy ott fejezzék ki hódolatukat. De a szakadó zápor ennek véget vetett. Ok is a templomba jöttek, s miután a lelkész és a község üdvözleteire püspök úr atyai szeretettel válaszolt, a lelkészlakba vonultunk, hol néhány órát elbeszélgetve, nyugodni tértünk. Május 4-én vasárnap, imával kezdte püspök úr az isteni tiszteletet. A buzgóság hangján elmondott, szívből jövő, szívhez szóló ima, lelkeinket ég felé emelte s mi éreztük Isten közellétét, ki szent lelkével megszenteli a sziveket, hogy megnyerje és megtartsa azokat magának. Majd elkezdé hatalmas beszédét. «Szives örömmel jöttem hozzátok, hogy színről-színre lássalak s megismerjelek titeket. Mert a mióta Isten kegyelme, a gyülekezetek akaratával felvigyázóvá tett e dunamelléki egyház kerületben, nincs nagyobb gondom annál, mint a vigyázatomra bizott gyülekezetek anyagi és szellemi szükségeivel s azoknak kielégítésével foglalkozni. Ezért az egyes egyházak múltját, keletkezéseit s történeteit ép oly gondosan tanulmányoztam, mint a mennyire mai állapotjukkal megismerkedni igyekeztem, hogy ha valahol valamiben segíthetek, vagy valami jót előmozdíthatok — valami rosznak gátot vethetek. Hozzátok is atyámfiai ! ily előkészülettel jöttem, óhajtva, hogy nektek valamely lelki ajándékot adhatnék. De mi légyen az? «Ezüstöm, aranyom nincs, a mim van azt adom a Názáreti Jézus nevében.)) A mim van, a ^ mi mindnyájunké, de a minek egyik sáfárává tett az Űr, az ő igéje : «az a teljes írás, mely Istentől ihletetett s hasznos a tanításra, a jobbításra, a feddésre, a fenyítékre is, mely igazságban vagyon.» Ismerem e kisded gyülekezet múltját, törekvését. S itt rajzolta püspök úr az egyház történetét, a változatos időket, mint vette be az evangéliumot, mint törekedett, hogy a leányból, anyaegyházzá legyen, mint hozta meg az áldozatot, hogy díszes templomát megépíthesse, s mint segítette meg mindezekben az Isten. «És ebből mi tanúságot vonjunk le atyámfiai ? Azt, hogy az isteni gondviselés nem hagyja el az erőtleneket, kik benne bíznak és tőle várják a segítséget. És hogy az elvett jókért hálával is tartozunk. Vájjon az Isten iránti hálával ti nem maradtok-e adósok? Egyházatok oly kedvező helyzetben van, hogy annak fentartásához, meg sem említhető csekély áldozattal kell járulnotok, mégis, az egyetemes egyház, a közalap iránti tartozásaitokat, csak nehezen és zugolódással teljesítitek. Ha a ti atyáitokhoz — kik a tűrésben oty nemes példát adtak — méltók akartok lenni, csak a nagy apostol szavaira utalhatlak: «A jó igyekezetben ne legyetek restek. Lélekben buzgók legyetek. Az Úrnak szolgáljatok. A szenteknek szükségökre adakozók legyetek, a gazdálkodásnak követői.)) Az államilag segélyezett községi iskola megvizsgálása után, presbyteriumi ülést tartott püspök úr, hol örömmel győződött meg arról, hogy az egyháznak annyi alapítványa és fekvősége van. hogy ennek jövedelméből, a hívek igen csekély terhelése mellett, az egyháznak minden szükségei fedezve vannak. Már délfelé járt az idő, midőn püspök úr a gyülekezettől búcsút vehetett s elindulhattunk az innét másfélórai távolságra eső Csákvárra. Utunk a költők által annyiszor megénekelt Vértesnek legszebb s regényesebb tájain — hol a szem mindenütt talál a természet utánozhatlan bájaiból egy-egy pontot, hogy azon gyönyörködve megpihenjen — vitt keresztül. A határnál a csákvári járás főszolgabirája, Kovács Sándor úr, környezve a község elöljáróitól és nagyszámú lakosaitól, fogadta O méltóságát. Püspök úr válaszában megköszönvén a megyei hatóság gondos figyelmét, melyben őt kőrútjában mindenütt részesíté, egyszersmind búcsút mondott a vádli járás főszolgabirájának, Szűcs Jenő úrnak is, ki őt tizennégy községen át nemcsak szíves szeretettel kalauzolta, de nyájas, megnyerő, művelt társalgása által, több ízben feledteté vele az út fáradalmait. Harangok zúgása és a nép lelkesült éljenzése között vonult be püspök úr, a díszes diadalkapu alatt, a papi udvarra, hol Székely József lelkész egy kissé hosszú, de a helyi körülmények által indokolt s püspök úr egész nyilvános pályáját szépen ismertető beszéddel üdvözölte főpásztorunkat. Ezen üdvözletre püspök úr az ész, a lélek figyelmét egészen lebilincselő, a szív mélyéig ható beszéddel válaszolt. Midőn — úgymond — az előttem álló lelkész társamtól egész életem folyását haliám lerajzolni, egy adoma jut eszembe V. Károly császárról, kit uralkodásában fény, pompa, hatalom, dicsőség környezett, kinek birodalma oly nagy volt, hogy azon a nap soha le nem ment ; szólt, kezével intett s minden szava vágya teljesíttetett. Ez a fényben hatalomban, dicsőségben uralkodó király egyszerre csak megunta az uralkonást s egy kolostorba vonult, barát csuhát öltött, hogy ott éltének hátralevő napjait, a világ zajától elvo-