Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-06-08 / 23. szám

módjára, szorgalmazza. Az egyház központi tanfogalmának hangsúlyozásával, benső ellentmondásai dacára, a reformátió egyik hiányát pótolta, a vallásos gondolkodást a Jézus életének megismerésére irányuló törekvés mellett egy új, eddigelé komolyan és céltudatosan még nem tárgyalt theol. főkérdésre irányozta, s általában a korszellem szükségleteit szem előtt tartva a keresztyénségnek tetterős ethikai jelentőségét kiemelte. A miért is prot. szempontból tekintve érthetetlenek azok a hivatalos vagy félhivatalos támadások az orthodoxismus s a liberális— mus részéről, a melyeknek Ritschi még életében ki volt téve, s a melyekre hatalmas felelet volt ez iskola egyik legkitűnőbb fiatal képviselőjének, Harnack-nak berlini tanárrá való ldneveztetése. A modern szabadelvű irány törekvése hasonlóan jogosult, a midőn a reformátió szabadságelveit kiemelve a ker. hitnek s a modern kultúrának összeegyeztetését hangsúlyozza s az üdvigazságoknak tudományos rendszerezését kívánja. Hiszen egy Hase, Lipsius, Hilgenfeld, Rothe, Nippold, Pfleiderer, Schweizer, Biedermann, Kuenen és mások többet tettek a ker. theologia tudományosságának fejlesztése, főleg a rejtélyes ősker. korszak földerítése körül, mint a Zöckler-tk és társaik összesen és együttvéve. De viszont veszélyessé válik e modern szabadelvúség akkor, ha az egyház s a keresztyénség fundamentomát is kérdésessé teszi, ha többet ront, mint alapít, s többet kritizál mint épít, úgy hogy aztán az egyházi tan bírálatán való élősködése alapján az evangyéliomi protestantismus elidegeníthetetlen életjavai s feltételeivel kerül összeütközésbe. E negatív jellegű bírálat teszi szükségessé a józan vallási és tudományos elveken nyugvó u. n. közvetítő theologiát, s Bunsen emez igaz szavainak megfigyelését : «A kritika, fényoldaláról tekintve, általában az egyház megifjodásának eleme, az evangyéliomi prot. egyház és theologiának dicsősége; a kritika árnyoldaláról tekintve ... aprót, egyház történetében a legszégyenletesebb lapok egyike», («Gott und die Geschichte»). Ily szégyenletes kritika az, a midőn pl. Strauss és Bauer Bruno módjára az új-szövetségi szent irodalmat a jámbor költészet vagy a mythologia körébe erőltetjük! Bírálat nélkül nincs tudomány, nincs theologia, még bibliai tudomány sem, de a bírálatnak is határai vannak ! Elvégre is a hypothesiseknek, de másrészt a konjekturáknak útjai sem. végéremehetetlenek ! A XlX-ik századnak theologiája az evangyéliomi protestantismus művének egyik legszebb vívmánya, a XVI-dik századnak méltó örököse, s egyedül a szellem, az igazság fegyvereivel küzdhetnek a különféle theologiai felfogások és irányzatok egymással szemben, ez pedig csak a szabadelvüség, főleg pedig a kölcsönös türelem alapján lehetséges, míg minden egyeduralomra, agitatorius kizárólagosságra való törekvés római jellegű türelmetlenségre vezet, a melynek gyümölcse minden egyesült prot. törekvésnek, szabadabb tudományos mozgalomnak s józanabb vallásos érdekeknek gyanúsítása és elitélése. E pathologicus izgatott és sértő jellegű türelmetlenségnek száz meg száz példájával szolgálhat a régebbi s az újabb egyházhistória, melegágya a római kath. megmerevült orthodoxia, az ccextra ecclesiam nulla salus» rémes képzete; fegyverei a kínpad, máglya, pápai bulla és birodalmi átok. Az ev. protestantismus viszont a türelem szellemének szülötte, de hosszú időre volt szüksége, míg ez elvi gazdagságát teljesen kifejtette s a gyakorlati egyházi életben megvalósította. Kálvin buzgalma a «tiszta tan» körül ismeretes, Luther merev betűorthodoxiájáért a szeretetlakoma hittani felfogása körül eléggé bűnhődött már a protestantismus; ma a türelmetlenség eszköze többé nem a máglya, hanem a fegyelmi vizsgálat, colloquium, gyanúsítás, üldözés s több efféle. Állami téren Nagy Frigyes és II. József\ theol. téren pedig Lessing, Herder és Schleiermacher s általában az újabb világ és szellem történetének egyébb korifeusai voltak a türelemnek fenkölt lelkű apostolai. A türelmetlenség minden téren a csalhatatlan igazság kizárólagos birtokosának mondja magát. Így a római egyházban a csalatkozhatlan pápa az isteni igazság egyedüli birtokosa. Az ev. egyházi orthodoxia betűbirósága szerint az irás magával az isteni igazsággal azonos, a melyből egy jottát sem szabad engednünk, s mely igazságnak adaquát kifejezése a hitvallás. A tudós viszont az igazság szellemét monopolizálja, s ellenfelét eo ipso tévedőnek mondja. E türelmetlenség a személyiség elvetésével megsemmisíti magát az igazságot is, mert lehetetlenné teszi annak keresését; míg a türelem, mint a műveltség kifolyása és bizonyítéka, a szellemi élet teljességét eszközli, mivel csak ott van élet, a hol személyes meggyőződés is van, illetőleg a hol a csalhatatlan igazság bírásának agyréme helyet enged az igazság iránti önzetlen törekvésnek. Csakis ily alapon lehet szó jellemről, erkölcsi személyiségről s valódi közösségről, s csakis ott személyes meggyőződésről, félebaráti szeretetről s a béke szelleméről, mint minden tudományos vizsgálódásnak létfeltételéről, míg a türelmetlenség, mivel nincs benne az igazság győzelme iránt való bizalom, magát az igaz-