Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-04-27 / 17. szám

tartsa magát. S a vőlegény itt is megtette az Ígéretet, azon kifejezett szándékával, hogy a kicsikart Ígéretet nem tartja meg! * * * Ilyen eseteket hallva, a laikus ember természetesnek tartaná azt, hogy ez a plébánus talán a többi vegyes házasoknál is így jár el, kivétel nélkül — mindenkinél 1 Pedig dehogy jár cl így. Eljárásában ő korántsem következetes. Csakis a szegényebbekkel teszen így. A hol műveltség, tekintély, s mindenek fölött a «nervus rerum gerendarum», a pénz jő tekintetbe, tehát jó stólára van kilátás, ott az^ ilyen reverzálisok s Ígérgetések szóba sem jönnek. Érzi talán, hogy az ilyeneket a tömjénfüst és szentelt víz aligha tartaná vissza attól, hogy a mi templomunkban meg ne esküdjenek. Volt már itt ilyen eset is. És ekkor a püspökéhez fordult a plébánus «az engedély kieszközlése végett.» S különös, hogy az az engedély ekkor a legkisebb akadály nélkül sietve lejött. Hja ! más mértékkel mérnek ők a szegénynek, mással a gazdagnak. Mert hiába, a pénz nagy hatalom még Rómában is ! * * * Apropos Róma ! Most lapozgatom a Füssy Tamás által kiadott, s a jelesebb kath. papok által irt ((Alkalmi szent beszédeket.)) Ebben különösen «Péter fillérek gyűjtésekor)) cimű tetszett a legjobban. Elmondja ebben a szerző, hogy mily nagy nyomorúságban van a sz. atya (IX. Pius), s adakozásra szólítja föl számára a híveket. S többek között a hívők cclelki épülésére» ilyen példákat idéz: ((Franciaországban egy szegény szolgáló megtakarított magának több éven át 175 frankot, mintegy 70 forint a mi pénzünkben ; meghallván, hogy a megyés püspök könyöradományra hívja föl a híveket a pápa számára, egy pillanatig sem habozott; a lehetőség határát is felülmúlva, még 10 frtot kölcsönzött, hogy pénzét 80 frtra kerekítse ki, s örömmel s szíve ártatlanságában elsietett plébánusához, hogy, mint ő mondá, csekély adományát kezei közé letegye.)) Egy másik meg így hangzik: «Egy francia áldozár így adja elő fogadtatását a pápánál : ((Szentséges atyám ! mondá ő, néhány hete egy pórnő jött hozzám. Ön Rómába készül, — szólíta meg — íme ! egész életemben való szerzeményem, fogja csak, tegye azt a sz. atya lábaihoz s kérje őt, hogy áldjon meg, s nyerje meg Istentől számomra a kegyelmet, miszerint jól halhassak meg A mint látám a jelentékeny összeget, kötelességemnek érzém hozzá néhány kérdést intézni. Hány éves ? kérdém. Már ötvenen íelül vagyok. Hány évre volt szüksége, míg ez összeget megtakarította ? Körülbelöl negyvenre, mert már 12 éves koromban magam kerestem kenyeremet. Mit akart tenni ezen összeggel, mielőtt a sz. atya szorongatott helyzetét ismerte volna ? Öreg napjaimban abból akartam élni. Es most miből fog élni? Majd kezeim eltartanak. És ha megbetegszik PAkkor a kórházba megyek — volt az utolsó válasz, s azonnal távozott, kezeim közt hagyván egész élete keresményét, s lelkemben oly mély hatást, minőt még soha nem éreztem.)) «Aztán letevém az aranydarabokat a sz. atya lábaihoz és rátekintek! És láttam, hogy arcán könnyük rezegnek ! Észrevevé ezeket az ég is, fölszedé és megír.érlegelé azokat!» stb. Elmondja azután, hogy: «A szent atya ember levén, csak szükséges, hogy valahol lakjék, hogy méltóságához ülő módon éljen; egyedül nem is kormányozhatja az egész anyaszentegyházat, miért is segítségére más emberek társasága működik körötte, kiket bibornokoknak nevezünk. Tehát ismét szükséges, hogy ezek is valahol lakjanak, illően éljenek.)) stb. «Ámde kedveseim — mondja egy más lapon — igen jól tudjátok, hogy egyházunk szeretett feje (ÍX-ik Pius), mindnyájunk közös atyja Rómában szerencsétlenségben van, sőt bizton elmondhatjuk, hogy nélkülözésekben szenved. Fájdalom! szenvedéseinek jajkiáltása betölté az egész földkerekségét. Bizony nagyon szenvedhet szegény, mert panaszra nyitá meg ajkait. Mint az evangyélium hű tanítványa csak egyszer panaszkodott, mondván: ((Szomorú az én lelkem mind halálig... Ha lehetséges, múljék el e pohár tőlem.)) IX. Pius panaszkodik, könyöradományainkat kéri magának s gyermekeinek.)) «Oh iszonyú! a pápa felénk'tárja ki karjait.)) stb. IX. Piusról mondja ezeket a szerző. De hívják bár Piusnak, hívják bár Leónak, vagy akárki fiának, mindenesetre nagyon félreismernek bennünket azok a mi kath. atyánkfiai! Hiszen ha oly nagy szükségben s nyomorúságban szenved a pápájok, hát miért nem fordulnak hozzánk is kérelmeikkel? Nekünk sincs kőből a szívünk. Egy-egy alamizsna krajcárral olykor-olykor bizonyára^ mi is szívesen megsegítenők azokat a szegény — pápákat! * * * A dunamelléki ref. kerület nagynevű püspöke, Szász Károly azt írja a ((Protestáns Szemlé»-ben : «De alig nyerte vissza alkotmányát Magyarország, alig nyújtott új biztosítékot a prot. egyháznak az 1867. LlII-ben, a kath. reactio újra eljöttnek látta az időt, hogy fejét ismét fölemelje. Támadásai azóta folytonosak, terjeszkedési kísérletei nagyobbmérvűek, mint Mária Terézia óta bármikor» stb. Én ennek minden pontját aláirom, azon az egyen kívül, hogy a «kath. reactio újra eljöttnek látta az időt, hogy fejét ismét fölemelje.)) Ennek ellenében azt merem állítani, hogy a reactio mindig meg volt, folyvást fenn állt és fennáll ma is a kath. egyházban. Tudjuk a történelemből, hogy „az 1647-diki országgyűlésen Lippay György esztergomi érsek saját és klérusa nevében a vallás ügyében hozott határozatoknak ellent mondott. Draskovich János nádor pedig az országgyűlésen kardjához kapott, s örök ellenségeskedést esküd ölt azoknak, kik a iónt. kath. vallás ellen (t) törekednek." ((Kalamancsay Sámuel plebánus pedig a protestánsoktól jogtalanul elfoglalt templomok visszaadásában országgyűlési felhatalmazással eljáró bizottság előtt kinyilatkoztatá, hogy ily ügyben neki nem parancsolnak Pozsonyból, s hogy biztos uraimék ezt bátran bejelenthetik az országgyűlésnek !» stb. E becses lap pár év előtti folyamában ismertettem a «Róm. kath. papok visszéléseit a mult századokban)) s ebben a hejcei plébánus esetét, a ki megakadályozott egy evang. temetést, s midőn a közönség protestált e nagy «violentia» ellen, s kijelenté, hogy az ő telsége parancsolatjával (1781) ellenkezik, a plebánus nyíltan kimondá, hogy ő csak fittyet hány ő felsége parancsolatjára, «ha valaki úgymond a fejemre tenné is ő felsége azon parancsolatját, nem engedelmeskedem addig, míg arra nézve az egri érsekemtől parancsolatot nem veszek.» így gondolkoztak a kath. papok a mult században. A 40-es éveknek a vegyes házasságokra vonatkozó viszályai eléggé ismeretesek. Nagyon érdekesen összeszedte az azok felett pro és contra tartott vitákat Vida Incze ((ájtatos osk. aldozópap s hitszónok)) az akkori különböző lapokból, s kiadta ((Értekezések a vegyes házasságokról)) cím alatt. Pestmegye közgyűlési határozatával kezdődik az, mely szerint ((Pestmegye rendei