Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-04-13 / 15. szám

Riadj erdélyi ref. közpapság ! (mert nem is éppen non sens ez az elnevezés), riadj, mert nem kisebb ember mint dr. Kolozsvári Sándor ig. tanácsi elnökhelyettes úr mondja ezt, hogy naivitás azt kívánni, hogy minden évben mi szedjük fel a domesztika piculáit ! Mert azt hiszem, hogy ezen jelzés : «kik hivatalukkal s az élet ezer gondjaival vannak elfoglalva)), már csak senkire sem pászolhat jobban, mint reánk falusi papokra, kik csak földmívelésből és a «hívek» adományaiból tengődünk, minden pénz fizetés nélkül! Városi testvéreink e tekintetben is elütnek tőlünk, ők nem végrehajtói az országos domesztikai pénzeknek. Az ián felemlíti dr. Kolozsvári Sándor úr, hogy «örülnünk kell az állam támogató kezének, hogy mi sem tekintetünk rosszabbnak, mint a görög kath. egyház, melynek érseksége javára már rég, az állami adókkal együttesen szedik be a hívek tartozását.)) Ezt én nem tudtam ! Én csak görög keletiek adókönyveit láttam, s azokban valóban úgy áll. De hát, a kik magasan állanak, azok messzebb látnak. Azzal végzi: erős meggyőződése, hogy ez a mód egyházi felvirágzásunknak rejti csiráját. Nekem is az, és az volt már ezelőtt öt évvel is ! De lássunk még egyet az ezen ügyre vonatkozó «idők jelei)) közül. A «Prot. Közl.» idei 4-ik száma szerint, a maros-vásárhelyi egyházközség jelenti az ig. tanácsnak, hogy a közalap járandóságainak két évinél is nagyobb összegre gyűlt hátralékait beszolgáltatta ugyan, de megjegyzi, hogy az ilyes előlegezést pénztára jövőre nem bírja, s hogy nem egyéb mulasztás, hanem a hívek késlekedése okozza a hátralékok ily nagyra növekedését.)) Tehát M.-Vásárhelytt fizetik hiányosan és rosszul a hívek az országos domesztikai illetékeket, és nem Bedében ! O érettük kell, hogy az egyházközségi közpénztár kitegye ! Hát ez milyen jele az időknek ? ! Egyébként, nem áll e tekintetben egyedül M.-Vásárhely. Csak én is, szűk látköröm szerint is, tudok városokat, hol a ((hívek» nem fizetik ezen rovatalt, a mi pedig rossz hatást gyakorol a kisebb helyekre, míg mi, így-úgy, csak fel csikarjuk valahogy a műveletlenebb és szegényebb falusi népen ! A mélt. ig. tanács leiratában utasította a m.-vásárhelyi egyházközséget, hivatkozással az illető pénzügyminiszteri rendeletre is, hogy az egyházi adókat és rovatalokat a közigazgatási hatóságok által is hajtassa fel. En nem kicsinylem ezen legújabb pénzügyminiszteri intézkedést, ámbár hogy az ezelőtti törvények és rendeletek szerint is kötelesek voltak a polgári hatóságok az egyházi tartozások beszolgáltatását eszközölni, de, hogy minden egyes egyházközség külön-külön folyamodhasson — elkezdve a községi birón, szolgabírói, alispáni stb. hivatalokon át, míg követeléséhez juthat: ezen tartanám kívánatosnak és lehetőnek is — segíteni. Ez pedig úgy lehetne, ha a főtiszt. Konvent vagy zsinat kieszközölné az állam kormányánál, hogy — mint a görögkeletieknél van — az állami adókkal egyszerre szedetnének be az országos domesztikai illetékek az illetékes közegek által. Csupán az országos domesztikai illetékek felszedésére ajánlanám ezt a módot, mert ez a leggyülöletesebb adózás a nép előtt, egyebekre nézve a pénzügyminiszteri intézkedés rendeletei lennének követendők. Minden év elején a presbyteriumok által összeállíttatnék (az esni szokott változások tekintetbe vételével) az egyházközségi tagok névsora, mindenik név után oda irván, hogy mennyi azon évi országos domesztikai tartozása ? Ezen névsor átadatnék a polgári község ndókollektorának, ki aztán az állami adókkal együttesen beszedné ezt is, aztán negyedévenként a begvülteket átadná az egyházi pénztárnoknak vagy gazdagondnoknak. Milyen egyszerű és célszerű eljárás ez!! Mikor nálunk a disunitus vallású ember állami adót fizet, a collector nem is kérdezi tőle, hogy püspöki fizetésbe hozott e pénzt? hanem egyszerűen arra ír fel pl. 5 krt, s mikor adókönyvét visszaadja, figyelmezteti, hogy aztán 5 kr püspöki fizetésre Íratott, s csakugyan ezt külön helyre be is írja adókönyvébe. Miért ne lehetne ezen módon járni el a mi országos domesztikai adónkkal is ? ! Igv megszűnnének a felszedéskor esni szokott veszekedések, ávertálással való fenyegetődzések stb. A mi nem kis erkölcsi nyereség lenne azon kívül, hogy az illetékek is biztosabban bejönnének, és az egyházközségek pénztárai sem lennének annyira terhelve. Ajánlom nézetemet a főt. konvent becses figyelmébe. Egerbegyen, 1890. ápril 2. Barabás József, ev. ref. lelkész. ISKOLAÜGY. Nyelvtanításunk sikertelenségének egyik föoka. (Folytatás.) Részemről két iskolai nyelvtant ismerek, a hol némi részben feltaláltam e kívánalmakat. Az egyik a Bartal-Malmosi-féle latin mondattan, mely beosztásában alkalmazkodott Simonyi magyar nyelvtanához s nagyban hozzájárult a helyes fordítás eszközléséhez az által, hogy több szabályt szembeállít a magyaréval, s a kötőszók után közli azok magyar kifejezését. Mily érdekes pl. a «quum»-nak nyolcféle variatiója, vagy az ut és ne fordítása a verba timendi után, vagy a jelzői mondatok qui, quae, quod-ja, melyeknek helytelen áttételével annyi bűnt követtek el nyelvünk geniusa ellen, s fonák használatuk mint egy traditiokép átszállva még ma is annyi iskolában rémit! Egy egész sereg nyomtatott művel lehetne illustrálni a szomorú állapotot. A másik Maywald görög nyelvtana, mely több helyen szintén utal a magyar nyelv természetére, de nem oly mértékben ez sem, mint az kívánatos lenne ! Tanítja tehát minden tanár a rábízott nyelvnek a nyelvtanát, nem tekintve a többiére, nem hozva kapcsolatba a rokonságokat, nem híva fel a figyelmet az ellentétekre, amik így annál jobban vésődnek az elmébe, és gyakorolják a iudiciumot; mindegyik más-más terminus technikust használ egy ugyanazon dologra vagy jelenségre; s a növendék nem tudja, miben egyeznek össze, miben térnek el, a vége egy nagy chaos! Nem, rosszúl mondtam, van egy másik, szomorítóbb eredménye, melyre nem is gondolunk, annál kevésbbé várunk és máris megvan! Belopózott az már iskoláinkba, az ifjak stílusgyakorlataiba, szülőikhez írt leveleikbe, be az egyetemekbe, be a hírlap- és tudományos irodalomba, be a művelt magyar társadalomba! S ez: az idegenszerűség! Nyelvünk meg van fertőztetve, eltűnt belőle a tősgyökeres magyar íz, el a magyar szellem, idegen nyelvek kaptafájára húzott és szerkesztett magyar szókkal fejezzük ki gondolatainkat! S ezt meg sem róhatjuk ! Szükségképi kifolyása nyelvtanításunknak! Nézzük csak az eljárást! A magyar nyelvtant csak az alsó három osztályban tanítjuk, aztán többé elő sem veszik. A 4-ik osztályban már a költészettant ismertetik, 5-ikben a stilisztikát (és hozzá minő bölcsészettel ? hogy a magyar mondat-