Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-03-16 / 11. szám

sedés. ((Keressétek először az Istennek országát, és annak igazságát, és mind azok megadatnak nektekA fő dolgon kellett volna tehát a munkát kezdeni, nem pedig csak egy memontum s e mellett másodrendű kérdés körül sorakozni, mely kellő alapvetés mellett, a maga idejében, sokkal méltóságosabban lépett volna elénk. Mennyire másként megy a dolog, ha egy jól szervezett országos lelkészi értekezlet mindenek előtt közelismerést vívott volna ki egvetemes O j célú jó munkájával, és nem csak ötven, száz, vagy kétszáz ember, mondhatnók nagy részben érdekelt fél, de az összes papság, a teljes szent testület nevében, tehette volna rá jobbját arra a törvényre, mely mind e mai napig reánk nézve csak irott malaszt és a részrehajlás kiáltó okmánya. Bizony mondom, hogy ez esetben a magas kormány is egészen más szemekkel nézett volna a ,,jajt" kiáltók felé, mint így, midőn a hivatalos egyház elkerülhetetlenül szükséges rokonszenve s kellő támogatása, biztosítottnak éppen nem mondható. De hát legyünk őszinték s valljuk meg, hogy oly előzmények után, melyekben a hivatalos egyháztól még a testvéri nyomor iránti érzék is meg volt tagadva, lehet-e joggal rokonszenves támogatásra számítani? Node — mundus se emendat! És én meg vagyok győződve, miszerint, a hivatalos egyházon nem fog múlni, hogy az idő teljességében mozgásba ne hozza a hatalmában álló eszközöket arra nézve, hogy a kivánt jobb kor elérkezzék. Nagyon téves az a lázas sietség is, melynek hevében a Budapestre tervezett nagy értekezleten való meg-, vagy meg nem jelenést kérdő felhívások a lelkészeket arra is felszólították, hogy a gyülekezetek köztagjai közül is szerezzenek ügybarátokat. Hát azt értem és helveslem is, ha a szoros értelemben vett intelligentia az ily mozgalmakba bevonatik ; de megrendít annak elgondolása, hogy mily siralmak forrásává válhatik az oly elhamarkodott lépés, melyet az értetlenség, vagy a mindenben saját érdekét kereső rossz akarat, még idő jártával is, saját céljaira használhat fel. A ki beható figyelemmel tanulmányozta a gyülekezetek psychologiáját, az tudja kétségkívül, hogy népünk a pénzkérdések körül minő hajlamokat rejteget. S hol éreznék meg e hajlamok eshető szenvedélyes kitörését keservesebben, mint éppen a kisebb gyülekezetekben, hol egy befolyásosabb család hangadása forrongásba hozza rendesen az egész gyülekezetet? Lám mily bölcsen megfelelt e felhívásra Mártha József lelkésztársunk, midőn így írt: ((Híveim között nincsenek olyanok, kik okosan csatlakozhatnának.)) De lássuk már az emlékiratot, illetőleg ennek azt a részletét, mely benne a fordulópontot képezi. «Fel kell venni a fonalszálat ott, a hol megszakadt. Az 1848-ik évi XX. t. c. 3. §-nak végrehajtását)), melyben ki van mondva, hogy ((minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek.)) Hát én nem tagadhatom, hogy azt, miszerint egyházi és iskolai szükségeink egészben az állam által fedeztessenek, még ha ez könnyen és rövid úton elérhető volna is, nemcsak nem óhajtom, de határozottan veszélyesnek tartom. Nagy adománynak nagy az ára! Mélyebbre kell itt tekintenünk s nemcsak a tetszetős látszatot, de a történet szellemét is meg kell vizsgálnunk. Hajh, uraim ! ne felejtsük el, hogv az a korszak, melyre ez van írva : 1848, a nemzeti idealismus korszaka volt, és hogy alkotásai is az idealismus politikájának voltak alkotásai. A legmélyebb tisztelettel hajtom meg magam ez idealismus előtt, főként korunkban, melynek iránya — fájdalom ! nagyon is materialistikus. És elismerem még azt is, hogy a népszabadító lázas tevékenység e korszakának még a botlásait is gyönyörűen bearanyozza az eszményiség kedves verőfénye. Hanem aztán éppen e verőfényt tekintve, távol vagyok attól, hogy egy oly kor alkotásai, mely mondhatjuk csaknem egy és ugyanazon órában rakta fel és hevenvészte össze az újkori alkotmány falait, a mely órában a középkori intézményeket halomra döntötte, figyelmemet elvonják a mai viszonyok és eshetőségek számbavételétől. Én e kérdés mérlegelésénél az általános eszmék sphárájából leszállok a gyakorlati élet és a részletek prózájába. A mi egyházunkban annak elfogadása, hogy összes egyházi és iskolai szükségeink, közálladalmi költségekkel fedeztessenek, nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy: adjuk fel a jelen önfentartási alapot s üljünk egy olyan hajóba, melyet a támadható viharok még fel is fordíthatnak. Más e kor hatása nemzetünk s ismét más az autonom prot. egyházhoz való vonatkozásában. A lázas lelkesedés, a nemzeti paroxismus korszaka, kiöntheti szerelmének egész melegségét s örök hálára is kötelezhet; de azt mégis nem követelheti, hogy a protestantismust magával ragadja. Nekünk az adományokat is meg kell válogatnunk, s nem lehet megbíznunk az újkor szellemében sem, akkor, midőn a katonailag szervezett clerus eljárása s egész nevelési rendszere, folytonos arculverése i a kor szellemének. Hiszen ha ennek a világiakban és tekintélyben gazdag róm. kath. egyháznak általános érdekei sok tekintetben azonosok nem volnának a mi érdekeinkkel, s így meg nem húzhatnánk magunkat egykor-máskor az ő