Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-03-16 / 11. szám

árnyékukban, sokszor röviden elbántak volna már eddig is velünk. En azt értem, ha azok az intézmények, a melyek az állam tulajdonai, közálladalmi költségen tartatnak fenn; de mi történnék akkor, ha p. o. egy ultramontán szellemű kormánynyal szemben, a bibliára tennők a kezünket, és megtagadnák a szolgálatot? Mint a vészharang kondul meg e kérdésre az a régi mondás: ,,Tegyük először koldussá, azután pedig pápistává/" Vagy olyannyira kedvezők volnának éppen most az idők jelei? A ki figyelemmel kiséri azt a megmagyarázhatatlan, sokszor undorító bókolást, mely journalistikai téren, a róm. kath. clerussal szemben éppen napjainkban tízetik, aligha másként nem fog gondolkodni. De ne bántsuk ezt. Im mind ezekből eléggé érthető, hogy csak is a nekünk járó részt, illetőleg az arányos segélyezést fogadhatnák el, a jogegyenlőség alapján. Itt azután már követelhetünk s ha az ellenhatás erős lenne, mély búsulással, sőt szent haraggal is zörgethetünk mindaddig, míg csak meg nem nyittatik. De hát ez aztán elegendő volna-e ? Kétlem. En tehát nem állnék meg itt, hanem az önsegélyhez is hozzáfordulnék. Éppen midőn e sorokat irám, hozta egyházi szolgánk a «Prot. Pap)) gyakorlati szakközlöny f. évi 2-ik számát. Egy cikk van ebben, melynek címe: « Tegyük ingyenvalóvá az evangyeliomot.)) Elmondja ez a többek között, hogy: ((évenként 10 íorint 5°/0

kamattal is felszaporodik száz év alatt 25 ezer forintra.)) Ez az eszme nem új ; foglalkoztunk mi már ezzel több évvel ezelőtt. De megtört az ügy, azon észrevételen hogy: «ha nem fizet népünk, közönyössé lesz az egyháza iránt.» Sőt inkább talán éppen ebben nyerné az ösztönt arra, hogy a szeretet adományaiban fejezhesse ki félre nem magyarázható igaz buzgóságát. Hát nem lehetne-e nekünk is, az önsegély útján egy oly tőkét előállítanunk, mely — főként ha a domesztika is járulna hozzá bizonyos összeggel — talán száz év eltelte előtt is szép gyümölcsöt hozna? En nem képzelek oly jobbsorsú lelkészt, ki nem sietne adományával a testvéri fájdalom enyhítésére. Próbáljuk meg tehát, és mérjük meg saját buzgóságunkat ! Fényes helyzete ugyan kevésnek lehet közöttünk s még kevesebben lehetnek azok, a kiknek nincsenek küzdelmeik és anyagi gondjaik ; de hát nem ezrekről van szó, sőt még százakról sem, hanem csak forintokról és fillérekről. Cseppekből van a tenger vize is! Még a nagykárolyi értekezlet jegyzőkönyvének, 9-ik pontjához akarok szólani. Azon óhajtás, illetőleg kérés, hogy a megküldött emlékiratot az egyházmegyék és kerületek legközelebbi gyűléseiken tárgyalás alá vegyék, tulajdonképpen akadályokba nem ütközik. Csak sorrendbe kell a dolgot igazítani. De nem így már azon kívánalom, " hogy <2 hivatalos egyház, mint ilyen küldötteket meneszszen a budapesti értekezletre. Ez képtelenség! A megindított mozgalom célhoz juthat tisztán társadalmi úton is. Ha pedig a mozgalom vezérférfiai, illetőleg az országos lelkészi értekezlet tagjai, a hivatalos egyház ténykedésére is számítni kívánnak, nem az a dolog rendje, hogy küldöttek menjenek a hivatalos egyház kebeléből, mint inkább, hogy a Budapesten végleg megállapítandott petitió, a hivatalos egyház közvetítése és hathatós erkölcsi támogatása mellett adassék a kormány kezeibe. De mennyit kell még ez ideig beszélnünk, eszmét cserélnünk és vitatkoznunk! Mind ezek alapján most már a dolog summája az, hogy tiszteletben tartva az egyházi jogrendet, erősítsük magunk között a szeretet lelkét, az országos lelkészi értekezlet ölelje lel a teljes munkakört, ostromoljuk az állami jogegyenlőséget bántó kiváltságokat, követeljük azt az osztályrészt, melyet jövőnk veszélyeztetése nélkül elfogadhatunk, s necsak a kül-, de az önsegélyre is támaszkodjunk. Az Urnák kegyelme legyen velünk! Garzó Gyula. E m I é k i r a t a magyarországi ev. ref. lelkészek tizetésének javítása tárgyában. Mi magyarországi ev. ref. egyház lelkipásztorai és világi férfiai t. 1890-ik év febr. hava 19-én Szatmárvármegyébe kebelezett Nagy-Károly városában egybegyűlvén, megbeszélés tárgyává tettük az egész magyar hazában azon siralmas panaszokat és jajkiáltásokat, melyek egyesek úgy, mint testületek részéről különösen a prot. egyházi irodalom nyilvános orgánumaiban a ref. papság elhagyott, nyomorba taszított állapotáról már évek óta felhangzottak. Élénken ecseteltetett ott mindannyiszor, különösen a szegényebbsorsú lelkészek nyomorult helyzete. Már maga a fizetés csekélysége, mely sok esetben 3 — 400 frtot alig halad meg, ennek a hívektől való közvetlen beszedése, a természetben teljesített fizetés gyarlósága, annak értéktelensége, sőt be nem szolgáltatása miatt igen sokszor az államhatalom segélyét kell igénybe venni, mind oly nyomorúságok és kellemetlenségek, melyek valamint egyfelől a szegény lelkipásztor kimeríthetlen türelmét próbára teszik, úgy másfelől a hivatali buzgalmat és kedvet teljesen lelohasztják. Az a lelkész, kinek egyedül az Isten igéjének hirdetése, a tudományokban való gyarapodás volna legszentebb feladata, a mindennapi élet nehézségével küzdő családja érdekében ekeszarvához állva, sokszor kapával és kaszával kénytelen megkeresni a mindennapi kenyeret s így lelkészi tekintélyétől megfosztva, visszavonulva