Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-03-09 / 10. szám

érdeme van annak a szegény felekezeti tanítónak a hazai kultúra terén, hogy törvényes fizetése minimumának kiegészítése esetleg az állam pénztárából csak ujabb állami befolyás biztosítása mellett történhetnék meg ?» E szavakban túlzó aggodalom fejeződik ki. Ha emlékezetem nem csal, egykoron Eötvös miniszter azt mondotta, hogy ő csak a maga állami iskoláit fogja fejleszteni, a felekezetek pedig gondoskodjanak arról, hogy saját iskolaikkal az államiak után haladjanak. E nyilatkozatot méltán rosz néven vették a felekezetek buzgó tagjai. Most a miniszter ellenkezőt ajánl, s ezt is rosz néven veszik neki. Igaz, hogy miniszterünk állami befolyást kiván mintegy cserébe az államtól nyújtott anyagi támo - j gatásért; ámde e befolyás mivolta távolról sincs jelezve s teljesen ártatlan lehet az autonómiával és a felekezeti iskolák érdekeivel szemben (t. i. amennyiben ez érdekek az oktatásügy nemes érdekeivel szemben kifogástalanok). Hány felekezeti középiskola részesül már állami segélyben és némi állami «befolyás»-ban, anélkül, hogy akár tudományuk, akár felekezeti jellegök veszélyeztetve volna! Bárcsak — sóhajt még némelyik — engem is segélyezne az állam ! — De végre az államnak befolyáshoz joga is van, különösen ott, a hol törvény nem teljesítése forog fenn, mint aminő 1868 óta épen a 300 frtnyi minimum csorbítása; joga van a befolyáshoz még anyagi támogatás nélkül is; és kivánatos is a befolyás egyebek közt i azon érdekből, hogy a felekezeti tanügy terén itt-ott tanúsított igazságszolgáltatás ne legyen ázsiai. Vagy talán kielégítőbb volna, ha a kormány a törvény értelmében kényszereszközökkel akarná a minimumot a felekezeti pénztárból kisajtolni; a hol pedig a sajtolás lehetetlen, ott állami iskolaval helyettesítené a felekezeti iskolát ? Jobb lesz megfordítanunk az okoskodás rendjét következőleg. A felekezeti iskolák nagy mérvben munkálják a haza javát; az állami befolyás pedig igen sokoldalúíag éri a felekezeti népiskolákat, tanterv, tanfelügyelet, tanképesség, tankönyvek stb. tekintetében : mindezeknél fogva kívánjuk s méltányos, hogy az állam segélyezze szegény iskoláinkat. A segélyezés ujabb feltételeire nézve majd csak megegyezünk a kormánynyal közös jóakarat és közös elfogulatlanság mellett. (Folyt. köv. ) Fábriczy János. TÁRCA. Jézus személyisége. (Folytatás.) Jézus a békesség fejedelme. Jézus személyiségét az elmondottakon kívül a szenvedések közt is szilárdul megálló fenséges nyugalom jellemzi. Oh mert Jéztis sokat szenvedett. Szenvedéseinek oka nem a szegénység volt. A szegénység rendesen súlyos teher, kivált ha a gazdagság által adott kényelmet is ismeri az, a kinek vagy testét vagy lelkét kell gyötörnie, ha csak éhen nem akar meghalni, és azt tudjuk, hogy Jézus is szegény volt. Egyik szép énekünk szerint, ö szegénységben élt, hogy gazdagítson ! (52. dics.) Gazdagítani azonban lelkünket akarta, s ha a testi élet szükségein segített, azt is azért tette, hogy alkalmat vehessen valamely lelki adomány közlésére. Hogy azonban rendkívüli módon szerezzen saját magának a szükségből 1 szabadulást, annak csak gondolatától is távol volt, az evangeliomi tudósítások szerint, még az ördögi csábító szó dacára is (Máté ev. 4, 4). Nem azért, mert a szegénységet valami nagyon könnyű dolognak tartotta. Jézus a szűkölködők seregére tekintve, azt mondja: ((keserülöm a sokaságot)) (Máté 15, 32). De épen e nyilatkozat mutatja meg nekünk Jézus szenvedéseinek igazi okát. A sokaság, melyen ő a pusztában szánakozott, csak egv eltűnő csekély része volt annak a nagy közösségnek, melyet emberiségnek nevezünk, s melynek minden egyes tagjával ő közösséget vállalt mindenben, a mi emberi, mégis a bünt kivéve, melytől ő az embereket megszabadítani akarta. Az emberek bűne volt az ő szenvedéseinek igazi oka. Külső nyomor, betegség és halál, mindezek előtte csak jelei és következményei ama nagy viszásságnak, melyben az emberi lelkeket Istentől való elfordulásukban találta, s a mely az ő teljesen tiszta és ártatlan lelkére ránehezedve, ennek azt az állandó jelleget adták meg, a mit Pál apostol isteni szomorúságnak nevezett, s melvből minden keresztyénben van valami. Hogy a külső bajok az egyes bűnének az egyesen feltűnő következményei, ez nem volt a Jézus felfogása, a mint a jános evangelioma 9. részében elbeszélt történetből, mely egy vak ember meggyógyulásáról szól, meglátszik. De hogy az emberi léleknek az Istenhez való helytelen viszonya s az emberre súlyosodó külső bajok közt összefüggés van, azt mutatják a Jézus könnyei, melyeket Lázár koporsójánál hullatott. Miért sírt? Hiszen tudta, hogy a kit szeret, azt a halál hatalma meg nem semmisíti. Nemcsak Lázár halála, hanem egyúttal az a nagy romlás, mit e halál jelzett, az emberi lelkek lelki halála s az ebből eredő sok kínszenvedés, átok és kárhozat, az a sok sötét árny, mely az emberiség történetének mélyéből felemelkedve, a Krisztus szemei előtt elvonult, s a rettenetes teher, mely lelkét sajtolta, s gyötörte, t. i. az a feladat, mely az öntudatos embernek nem varázserővel, de új életet adó kegyelemmel való megszabadításában állott, mindez 'őt valóban «a fájdalmak emberévé)) tette. (Ezs. 53). Oh a ki becsületes szándékkal és szent elhatározásokkal belevág megromlott állapotok megjavításába, mintegy darázsfészekbe, mikor látja, legnemesebb törekvéseinek hogyan állanak elébe épen azok, kiken segítni akar, hogyan becsmérelik, a kiket szeret, hogyan ártanak neki tudatlanságból vagy bűnös akaratossággal, a kikről azt hitte, hogy a szent ügy zászlaja alá vele együtt csoportosulnak : annak lehet sejtelme arról, mit szenvedett Jézus, kinek az" egész emberiség bűnének és nyomorának méregtengerébe kellett leszállania, hogy ezt a tengert megédesítse. Nem akarjuk kicsinyelni a testi szenvedéseket, melyeket ki kellett állania, s tagadni, hogy ezek önmagukban is elég keserűséget okoztak neki. Panaszszavát, melylyel elmondja, hogy: «neki nincs hova fejét lehajtania)) (Luk. 9, 58), jól ismerjük. Tudjuk, mily kínok közt kiáltotta a keresztfán: «Szomjuhozom» (Ján. 19, 28). De azt hiszszük, azt az állandó mély fájdalmat, mely Jézust eltöltötte, az a körülmény hozta létre, hogy ő oly közösséget, melyben nem neki kellett adnia, hanem vennie lehetett volna, itt a földön nem talált, az Atya pedig, kivel «egy vala» (Ján. 10, 30) oly feladatok tövisei s örvényei közé küldte, melyekben az emberekért, kik többé-kevésbé eleinte mindnyájan idegennek tartották s nemcsak testét kínozták, keresztre feszíttetése előtt, hanem lelkét is folytonosan, lényének egész isteni teljességét fel kellett áldoznia. Ezt jelenti a felkiáltás: «Én Istenem! Én Istenem! Miért hagytál