Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1890-03-09 / 10. szám
kívánatos, a gör. keletieknél még 839, ev. reformátusoknál 157, unitáriusoknál 23, izraelitáknál még 148; ag. evangélikusoknál nincs hiány. Az összes hiány tehát 3.289 tanító. A tanítók tanképessége tekintetében még kedvezőtlenebbek a viszonyok. A 24.379 tanító közt minden 1000 közül okleveles volt 872-5, és nem okleveles 127-5 (összesen 3.109 tanító). Az előző év óta 255-tel növekedett az oklevelesek száma, a nem ; okleveleseké 24-gyel apadt. Néni okleveles tanító működött: Róm. kath. 950, gör. katn. 642, gör. keleti 468, ev. ref. 407, ág. ev. 281, unitárius 19, izraelita 59. Összesen 2.826. Eszerint a felekezeteknél mindössze 2.826 nem okleveles tanító működvén, a többi (3.109—2.826 =) 282 bizonyára állami, községi, magán s társulati népiskolákban működik tanképesítés híjával. Kár hogy a Jelentés az összes nem oklevelesek 3.109 számából e 282 tanítót mintegy eltünteti és hollétöket határozottan ki nem mutatja. Hiszen ha hiányok vannak, ne mutassuk fel azokat csak a felekezeteknél. Legtöbb magyarul nem tudó tanító volt a gör. keletieknél, azután a gör. katholikusoknál és ágost. evangélikusoknál. Ha a tanképesített tanítók és a ccpaedagogiailag helyes» oktatás számadatait összevetjük, következő megközelítő eredményhez jutunk. T. i. a jelentés szerint 16.622 iskola közül 11.367-ben paedagogiailag helyes volt az oktatás (= 68-39%). Továbbá 24.379 tanító közt nem okleveles volt 3.109. Amennyiben mindegyik iskolára 1-46 tanító esik, azért a helyesen oktató tanítókszáma általában 16.596. Ezek nyomán tehát: összes tanítók száma 24.379, helyesen oktatók száma 16.596; következőleg nem oktatott helyesen — 7.783 tanító. Mivel pedig nem okleveles 3.109 tanító van, világos, hogy körülbelül 7.983—3.109 = 4.674 okleveles tanító is paedagogiailag helytelenül oktatott. Bár e számok csak átlagos számítás eredményei és a valót pontosan fel nem mutatják; mégis némi kétséget képesek felidézni, még pedig kétséget vagy a tanképesítés értéke, vagy az oktatásnak paedagogikai megítélése iránt, mely megítélést épen a Jelentés azzal akarta kifejezni, hogy i a helyesen oktató iskolák számát 11.367-re becsülte. Az országos nyugdíj-intézet tagjául 14.629 tanító és gyermekóvó vétetett fel 1888-ig. Az 1875. év előtt, tehát a nyugdíjtörvény hozatala előtt már szolgálatban volt tanítók 40 évi szolgálat után 250 frt, a később belépő elemi néptanítók és óvók 300 frt, felső nép- és polg. iskolai tanítók 400 frt évi nyugdíjra jogosítvák. Amazok nyugdijilletményök 2°/0 -át, ez pedig 3%-^ fizetik évi tagsági díj fejében. E nyugdíjintézet az 1887-ik év végén közel 6'/4 millió forint vagyonnal bírt. Kamatjövedelméből 62.692 forint a tökéhez csatoltatott. Az intézetnek nagymérvű gazdagodása is hozzájárult azon okokhoz, melyek alapján Kovács Albert országgyűlési képviselő a nyugdíjazást a tanítókra nézve kedvezőbbé modósítani kivanja. Jóakaratban bővölködő közoktatási miniszterünk egyik terve a nyugdíjtörvény revíziója, oly szándékkal, hogy a tanítók nyugdíjazását az állami tisztviselők nyugdijához hasonlóan szervezi. Bizonyára kedvezőbbé tétetik az a tanítókra, illetőleg özvegyeikre és árváikra nézve, talán mindhárom irányban : tagsági díj, szolgálati évek és nyugdíj-illetmény tekintetében. Kívánatos volna, hogy a nyugdíjintézetbe való belépés mindenrendű tanítóképző tanárra nézve is megkönnyíttessék. A népiskolák 1887 /8 . évi fentartási költségeit a Jelentés közel 15 millió forintban állapítja meg, mely összeg az előző évi költséghez képest 81 ezer forintnyi emelkedést mutat. A képviselőház közoktatásügyi bizottságának mult évi ülésein Szathmári György arra utalt, hogy az állam a népoktatásra r8 milliót költött 1887-ben, ami az állam összes rendes kiadásainak csak 0*56°/0 -ja. (100 frtból csak 56 kr). Az állam, az összes népoktatási és óvodai költségeknek csak 10-edrészét viseli, azaz a népiskoláknak csak 474°/0 -át, az óvodáknak csak io°/0 -át tartja fenn. E csekély áldozattal szemben Sz. szükségesnek tekinti azt, hogy az állam nagyobb mérvben, több anyagi áldozattal vegyen részt a kulturális és nemzeti regeneratív munkában, mert a nemzetet a népmilliók körében kell kiépíteni s meghonosítani, erre pedig nem tudni, mennyi zavartalan időt enged még a sors. Ugyancsak Sz. a kis Svajczot veti össze Magyarországgal, kiemelvén azt, hogy a kis Svájcz összes állami rendes kiadásainak i8-76°/0 -át költi kulturális célokra, míg a magyar állam csak r86°/0 -át. Hazánkban egy-egy rendes tanító évi javadalma átlag 468 frt 5/ kr, egy-egy segédtanítóé pedig 345 frt 33 kr. Ideje már annak, hogy a tanítói jövedelem javíttassék és legalább némi részben rendeztessék. Egyik szaklap minap azt tanácsolta, hogy nem kell elégedetlennek lenni, mert hát a külföldi átlag sem sokkal . i nagyobb a miénknél. Ámde egyrészt az a tanítói elégedetlenség nem is akkora, hogy az öngyilkosságok százalékát növelné; inkább csak a türelmet és nélkülözési kitartást veszi igénybe s a tanügynek árt. Másrészt emberi gyarlóság, hogy mások elégedetlenségével leginkább az szokott elégedetlen lenni, a ki saját állapotával megelégedett. így magyarázható az, hogy nem csak tanfelügyelők, de egynémely tanítók is a fizetés javítását s rendezését célzó mozgalom ellen nyilatkoznak. Egyébiránt bárminő az egyesek felfogása és bármekkora a külföldi tanítók jövedelmének átlaga (jövedelmeik bizonyára egyenletesebbek a miéinknél), a humanismus és az oktatásügy kedvezőbb anyagi helyzetet kiván hazai tanítóink nagy részének. Az állapotok részletes és élethű ismertetése nélkül is mindenki égető szükségesnek ismerheti el és elismerni köteles: a) hogy a törvényes minimumnál (300 frtnál) gyarlóbb tanítói fizetés ne legyen az országban (vannak !) b) hogy a fizetés rendes időben és utánjárás nélkül szolgáltassék át a tanítónak. — (Ugyancsak létező mizéria). E létező bajokat valóban orvosolni is akarja miniszterünk. Tudniillik a lefolyt évben rendeletet intézett a tanfelügyelőkhöz, meghagyván nekik mindazon tanitói állomások összeírását, melyeken a tanítói fizetés nem éri fel a 300 frtot, mert, mint ki is j'elentette, jogosnak és méltányosnak tartja, hogy a törvényes minimumot a felekezeti tanitók is mindenütt megkapják ; a hol pedig erre a fentartók nem volnának képesek, az állam segélyökre jőjön. Sőt miniszterünk tovább is megy : az állami iskolai tanítók minimumát 400 frtra emelte. Nem ártana még egyéb rendezés sem : megszüntetni a terményekben és szántóföldek használatában adott díjazást. A tanító felmentetnék a jövedelem bizonytalanságától, az utánjárástól és attól az önfentartási gazdálkodástól, mely gondjait leginkább le szokta kötni. Ámde az anyagi viszonyok ily javulása, illetőleg javítására irányuló szándék is — mint látszik — ijedelmet képes felidézni, különösen ha ama szándék állami eredetű. T. i. még csak kegyes óhajképen fejezte ki miniszterünk azt, hogy a törvényes minimum kiegészítésében az állam segédkezet nyújthatna a felekezeteknek — természetesen megfelelő állami befolyás biztosítása mellett, és már is így kiált fel egyik tanügyi lap szerkesztője: «Megint a «do ut des» elve! Oly kevés
