Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-03-02 / 9. szám

geliomi egyházunk igazi felvirágoztatására s nemcsak ügyeinek külső tatarozgatására óhajtunk törekedni, elengedhetetlen, kimaradhatatlan és elmellőzhetetlen feltétel, hogy a «]ézus Krisztus személyiségéről)) helyes, világos, nemcsak könyvekből megtanult, de lelki küzdelmekkel is biztosított meggyőződések megszerzésére igyekezzünk, [aj annak, ki úgy jár, mint a farizeusok s az Ür kérdésére : «Mi tetszik néktek ama Krisztus felől ?» becsületesen megfelelni nem bír. De még sokkal inkább jaj annak, ki a kérdést meg nem hallja s annak fontosságát meg nem érti ! Én azért felteszem a kérdést és felelni akarok reá. Nem az első alkalom ez, hogy önök előtt a jézus személyiségéről nyilatkozom. Másfelől nem akarok senkit azzal áltatni, mintha képesnek tartanám magamat arra, hogy a Jézus személyiségét feltüntető vonásokból, kivált egy rövid óra alatt, az eredetinek teljesen mégfelelő képet varázsoljak lelki szemeik elé. Oh ha Péti r hitével, János mélységével s Pál magasra szárnyaló lelki erejével bírnék is, nem kellene-e azt mondanom, hogy a hatalomnak és megaláztatásnak, az igazságnak és szeretetnek, a szentségnek és irgalomnak ama csodálatos egyesülését, a mit egy szóval Jézusnak nevezünk, nem tudom úgy rajzolni, hogy egyúttal azt ne kelljen megvallonom : «Bizony, a Jézus még ennél is nagyobb és fenségesebb volt.» Ám ebből nem következik az, hogy az eredetinek megfelelő néhány vonást fel ne tüntethessek. E néhány vonás felmutatására azonban nem azért vállalkozom, hogy önökre nézve a Jézus megismerésére irányzott keresés munkáját feleslegessé tegyem, hanem egészen ellenkezőleg azért, hogy önöket egyenként s a theologiai ifjúságot összesen Jézus személyiségével való komoly foglalkozásra ösztönözzem és buzdítsam. A tanév második felének, az önképzőkör élete egy ujabb szakának kezdetén, azt hiszem tán hasznos munkát végzek, ha a Jézus személyiségének néhány jellemző vonását felmutatom. I. Jézus az igazság királya. Legelőször is azt mondom, hogy Jézust ax igazság hirdetésében isteni határozottság jellemzi. Ha ez állítás jelentőségét eléggé méltányolni akarjuk, nem szabad elfelejtenünk, hogy midőn azt állítjuk : «Jézus az igazságot hirdette)), a legmagasztosabb és legfenségesebb igazságok összeségét, magát az isteni igazságot értjük. O azért jött, hogy bizonyságot tegyen az igazságról (Ján. 18, 37), arról az igazságról, melyet az ember sem a természet vizsgálata, sem saját gondolkodásából meg nem nyerhet, s a melyre mégis oly nagy szüksége van. Ez az az igazság, mely után a legkitűnőbb elmék századok óta epedve sovárogtak, s a mely nem csupán igaz tételekből áll, hanem a mely erő, hatalom, alkalmas a lélek szétszakadozott részeinek, az isteni kép összetört romjainak újjáalakítására. Épen azért szükséges, hogy a Jézushoz nemcsak Mária Magdolna, hanem a ki az emberi tudomány magaslataira emelkedett .is, így szóljon szent elragadtatással: Rabbúni l Mester! Oh az emberi tudomány is nagy és becses igazságokra juttatott el, ámbár jó volna megjegyeznünk, hogy az úgynevezett emberi tudomány fejlődését is az isteni kéz vezette. Nevezetes tény, hogy a tudomány a keresztyén társadalomban jutott a legmagasabb fokra, ott a hol előmenetelére oly kiváló férfiak fáradoztak, kik bár az igazság folyójának, mely a keresztyénségböl eredt forrásait nem ismerték, de annak vizéből mégis ittak s ez által felüdítve haladtak az igazság keresésének kősziklás és tövises main. Magát a keresztyénséget t. i. mint forrást, mint kútfőt, mely vizeit bőven és sokfelé buzogtatja, az Isten hozta létre, j A kútfőből néhány áldást adó csepp áttört ugyan a i Krisztus előtti világ szikla földjének kérgén keresztül is, de mikor az idők teljességében a Fiú megjelent, ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal (Ján. r, 14), akkor az igazság kútfeje felnyílt, s az élet vize azóta szakadatlanul árad abból. Az emberi lélek pedig szomjúhozik e vízhez, az élő igaz Isten ismeretéhez, mint az eltikkadt szarvas a folyóvizekhez. (42. zsolt. 2.) Érezzük, hogy minden nagyságunk, tudományunk és kincseink mellett is, nyomorultak s szegények vagyunk. De tudjuk, hogy minden szegénységünkből, lelkünk gyötrelmeiből s elégedetlenségéből is kiszabadíthat bennünket az, ki már a régi időkben megígérte a próféta szája által: «En vagyok én, ki eltörlöm a te álnokságaidat» (Ézs, 43, 25). Hiába rohanunk a kételkedés örvényébe, hiába perzseljük-még az érzéki élvek tüzében magasra törő lelkünk szárnyait, a szárnyak újra kinőnek s repülni késztetnek. Megszólal egy titkos hang szívünk mélyén s azt kiáltja, a mit a Longfellow ifja hallott a hó és jéghegyek közt is : «Excelsior.» Oh az emberek sokszor akarták már elhitetni önmagukkal, hogy ők a leghatalmasabb lények a nagy mindenségben, de az igazság lelke nem hagyta elaludni őket az i ön ámítás álmában, s kénytelenek voltak Goethével megvallani : »Wir sehnen uns nach Offenbarung, Die nie schöner und heil'ger brennt, Als in dem neuen Testament.» (Faust I. rész.) De az óhajtozás a magasabb, a mennyei, az isteni után nem elégséges. És ime a homályban, mely \ körül-I vesz bennünket, túlvilági fény dérit hajnalt ; a Mester szava zeng : Senki sem ismeri az Atyát, hanem csak a Fiú s a kinek azt a Fiú meg akarja jelenteni. (Máté 11. 27.) E mondás új erőt ád, de a mint szemeinket felemeljük, csodálkozva látjuk, hogy a ki kivált képen Mesterünk, Tanítónk az isteni dolgokban, az Isten Fiává magasztosul. A Jézus nemcsak hirdette a legdicsőbb Igazságot: 0 maga az igazság. (Ján. 14, 6.) O nemcsak összetörte I az ég és föld közé emelkedett korlátokat, hanem le is hozta az isteni igazság erejét, mely szavaiban nyilvánul ' s cselekedetei által megbizonyíttatik. O az emberiség történetének legnagyobb csodája, mégis az isteni tökéletesség szempontjából a legtermészetesebb ember, mert j az isteni teljességet emberi módon, de fogyatkozás és gyakorlóság nélkül fejtette ki. Valóban ő az igazságot tettei által is prédikálta. Valóban el lehet mondani, hogy az igazságról való bizonyságtételben azért lehetett oly határozott, mert az isteni igazság birtokában s ennek megvalósítása végett képes volt a legnagyobb áldozatra is, de képes volt arra is, hogy a legiszonyúbb veszteségből győzelmet szerezzen azoknak az embereknek, kik közül a legjobbak is eleinte legalább is félreértették, i bántották, vagy benne kételkedének. De sem a félreértés, sem a helytelen hízelgés, j sem a gúny, sem az üldöztetés magasztos céljához hűtlenné nem tették. Mikor egy mindennapias légkörben mozgó lélek az Idvezítőt, ennek magosságos nyilatkozatai után le akarja vinni a köznapiság porába, s azt kivánja tőle, hogy perét igazítsa el, az, a ki azért jött, hogy az embernek Istennel való perét szüntesse meg, ; isteni rémülettel kiáltja: «Ember, kicsoda tett'engemet