Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-02-16 / 7. szám

Nagy segédeszköz az isk. lelkész kezében a Benke István s.-szentgyörgyi tanár által fordított «Isten országa» című munka, mely e lapok hasábjain is előnyösen volt ismertetve. De kölönben ott van a biblia, ez a kimeríthetlen kincses-ház, ott ezer és ezer alapigét találhat, melyek alapját képezhetik a növendékek előtt tartandó beszédének. Az iskolai élet a maga sok változataival gyakran nyújt alkalmat a beszéd tartására. Sokszor felmerülnek a növendékek közt apró csínyek és vétségek, ilyenkor rögtön meg kell ragadni az alkalmat, hogy a bűn csirájában elfojtassék. Már egy esztendei gyakorlat után is elmondhatjuk, hogy sok erkölcstelenségnek és bűnnek vettük elejét ilymódon. A hatalmas katholikus egyház, belátva ennek nagy fontosságát, kezdettől fogva rendes hittanárokat alkalmazott tanodáiban, kiknek kötelességévé tette vasárnaponként istenitisztelet tartását az iskolában, az úgynevezett exhortatiót. Ebből magyarázhatjuk meg azon körülményt, hogy iskoláikból kikerült növendékei mily jó katholikusok, mennyire szeretik egyházukat s ez által hogy erősödik az évről-évre. Lutheránus atyánkfiai is átlátták ennek roppant horderejét, s mult évben tartott konventükön kötelezőleg rendelték el ezt tanodáikban. Csak mi haladunk lassan, valóban lassan ! Pedig látjuk, hogy iskoláinkban a protestáns szellem hanyatlóban van; az állam, hagyományos szegénységünk miatt, iskoláink segélyezése folytán egyik kezét már ránk tette. A kikerült növendékek egyházunk és vallásunk iránt indifferensek (tisztelet a kivételeknek !). A katholikus egyház minden pillanatot felhasznál, hogy magát és tanodáit minél katholikusabbá tegye. Nekünk jól felfogott érdekünk azt diktálja, ha a jelent nézzük és a jövőbe pillantunk, hogy vállvetve azon legyünk, hogy tanintézeteinkből első sorban jó keresztyén, másodszor jó kálvinista emberek kerüljenek ki. Fájdalom, vannak kiváló tanférfiaink, kik szeretik elfelejteni, hogy az az iskola vallás-erkölcsi intézet, s nem csak arra szolgál, hogy a növendékek fejébe minél több ismereteket halmozzunk össze. Nevelni kell ifjainkat vallás-erkölcsileg. Erősíteni bennük a morális alapelveket s ezt fejleszeni, hogy legyen belőlük a szó teljes értelmében jó keresztyén. Lelkükbe bele nyomni mélyen kálvini egyházunk bélyegét, hogy ezekkel felfegyverkezve lépjenek ki az életbe, mert azután mindezekből keveset kapnak, hogy úgy mondjuk semmit! Ha így teszünk s így működünk, megint visszanyerik iskoláink erejüket, azon erőt, melyet a valódi protestáns szellemben birtak. Mert kálvini egyházunk fenntartói s legerősebb oszlopai iskoláink voltak a múltban, s lesznek a jövőben ! Ezeket tekintve, itt a helyen is bátorkodom felhívni a nem sokára összeülendő főt. konvent figyelmét arra, hogy méltóztassék kimondani: hogy az iskolai istenitisztelet behozatalát mindenik egyházkerületre nézve kötelezővé teszi, elvárja, illetőleg elrendeli, hogy azok viszonyaikhoz képest e tekintetben intézkedjenek. A nt. szerkesztő úr becses engedelmével más alkalommal a vallás-tanárok helyzetéről a középiskolákban ; a vallási tan-anyagról s annak miként való tanításáról fogok szólani. Zilah, 1890. jan. 23. Kerekes Endre, kollégiumi vallás-tanár. T A R C A. A tüskefai róm. kath. presbyterium. (Életkép abból a jövőből, mikor a kath. autonomia megvalósul.) Egy reggel arra ébredtek a tüskefai kálvinisták, hogy r. kath. polgártársaik részéről általános lenézéssel találkoznak. Nem tudták kitalálni az okát. István a harangozó végre megmagyarázta, hogy a polgártársak közt kiosztották a papok földjeit, mert lám a plébános úr úgy jár az utcán, mintha elvesztette volna a pénzét, hívei pedig úgy, mintha megtalálták volna. Presbyter Kovács István uram hallotta e beszédet, de nem akart neki hitelt adni. Nem olyan világot élünk ma napság, hogy olyan nagyon osztogatnák a földeket ! Fel is tette magában, hogy a mint találkozik faluvégi Nyúl János komájával, a ki a pápista atyafiak közt nagy férfiú, Írástudó és templomatya, a bérmanevéről pedig Nepomuki János, rögtön megkérdi tőle ez érthetetlen jelenség okát. Nem kellett neki sokáig várni, kedves komája épen szembe jött vele, s «adj' Isten» helyett már messziről kiáltotta sugárzó arccal: — Van-e kigyelmeteknek anomiájuk ? — Nincs nekünk kedves komám, azt sem is igen tudom, hogy mi lésven az, hát keeteknek van ? — Van azt mondom ! — No, ugyan felvitte Isten keetek állapotját, hát aztán mi legyen az az anomia ? — Hát hogy voltaképen mi légyen az az anomia, azt én meg nem mondhatom, mert még magam sem láttam, csak nem rég küldte az eminenciás püspök úr ő szent atyasága egy nagy paksamétában, még csak a tisztelendő úr látta, mert az bontotta föl, de nem mutatta senkinek, még nekem sem. Azt mondja mindig. hogy majd megtudják, mi az, úgy látszik, maga sem tudja még. — Hát aztán majd mit csinálnak vele keetek ? — Mit csinálunk ? Hát kezeljük ! Nagy dolog az, komám uram, tizennégyen kellenek hozzá : egy elnök, meg én, a templomatya, meg tizenkét tanácsos, meg is választotta már püspök úr ő szent atyasága mindet, az is benne van a levélben. — Vigyázzanak keetek, azt mondom, küldjék vissza azt az anomiát, mert fizetség lesz annak a vége. En mondom azt a presbyter Kovács István. — Nem lesz az, ezt meg én mondom, Nyúl Nepomuki János, templomatya. — Majd meglássuk. Én csak azt tudom, hogy valahányszor a nagytiszteletű esperes úr mihozzánk levelet küld és a tiszteletes össze hí bennünket, fizetség annak a vége mindig. —- De mi nem vagyunk ám kálomisták. — Hisz' épp' az! Ez a szóváltás gyakran ismétlődött még a faluban. | Az anomia képezte a beszéd tárgyát mindenütt. A kálvinisták azon törték a fejüket, hogy mi lehet az, a mire az atyafiak oly büszkék, a pápisták pedig azzal nem is törődtek, csak örültek neki nagyon. Hogy olyan tetszetős neve van. De nem úgy Tisztelendő Kropacsek Venczel, plébános úr! O atyaságának ugyan legvilágosabb sejtelmei voltak Tüskefán erről az újkori csodáról; de épen azért fázott tőle. Nem szokott ő ahhoz. Hétfőn kapta a kegyelmes rendeletet, mely a tüskefai plébániát az autonomia áldásával boldogította, s szombatig nem bocsátott magá-