Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-12-08 / 49. szám

reform, híveinket is; úgy akar velük bánni, mint gazdátlan jószággal: rendeleteket, évi jelentéseket küldöz nekik, statisztikai és egyébb adatokat, jelentéseket stb. követel tőlük. Szóval ugy viselkedik ref. híveinkkel szemben, mint azoknak felsőbb hatósága. Egy időben íog — valószínűleg és közóhajtás szerint — az 1891-ik évben a ((mindkét hit hitvallású evangelikusolo) törvényhozó gyűlése Budapesten zsinatolni; jó lesz ezt az ügyet barátságosan, higgadtan, bölcsen és szeretettel megbeszélni: Ne akarjunk mi egymástól hódítani, hódítanak mindkettőnktől úgy is mások! Ne akarjunk mi egymással civakodni — különösen ne civakodjunk Horvátországban — ugy is civakodnak ott velünk mások! Azon legyünk inkább, hogy ott, a hol kölcsönösen gyengék vagyunk egyenként, s egyesülni vagyunk kénytelenek', az unió ne legyen = hajba kapás! Pedig ilyen testvéri ölelkezésnek elég példáját láttuk a horvát-szlavon területen. No de reményleni bátorkodunk, hogy a mindkét evangelikus felekezet nagyjainak bölcsessége, hazafisága meglógja tenni a magáét s a kapzsiskodó lélek- és vagyon-hajhászóknak bevágja az útját mindkét részről. Nehezebb lesz kiegyeznünk a horvátokkal! Itt a sérelmek évtizedek óta íennállanak. Szellőztettük is a sajtóban bőven, küldtünk akármennyi megkeresést a sérelmek ügyében, de rendesen nem teleltek; vártuk, hogy az országgyűlés regnicolaris bizottságában fog előjönni, szó emeltetett is, de kiáltó sző maradt; vártuk a minisztériumtól, de annak elég baja volt a címerek kérdésével is, gondolom nem akart bele menni. Ma már a horvát közvélemény mintha higgadna, már Dalmátiának viszsza csatolását a 7nagyar közjog alapján, s nem a három egykirályság révén emlegetik; a Starcsevics magyarfaló pártja jól meggyérült, a muszka se jött még el a nagy Szlávia ábrándját megvalósítani, a zágrábi botrányok is megszűntek: én ugy sejtem — vagy tán csak óhajtom —- hogy a mi egyházi ügyeink rendes kerékvágásba hozatalának ideje közelget, s nem leszünk kénytelenek tovább is összetett kézzel nézni, mint pusztulnak el a nemzetre nézve ott levő véreink s hitfeleink, s azok kik századokon át híven megőrizték hitöket s nemzetiségüket az üldözések alatt is, most a vallás szabadság hajnalán nem fognak kivetkőzni hitökből s magyarságukból. E kedvezőbb áramlatot elszalasztanunk nem szabad, azért csak zsinatoljunk, s a zsinat — még pedig a ((mindkét evang. hitfelekezetü zsinat)) — vesse a mérlegbe befolyásának összes súlyát, zörgessen a minisztériumnál, ha kell az országházban, s kérelmezzen a felségnél, a trón zsámolyánál. A hozandó végzéseket fel kell terjeszteni különben is, a sérelmeket is fel kell terjeszteni s orvoslásukat kérelmezni; mert az nem lehet, hogy positiv törvénynyel biztosított jogokat — mint az 179% törvény 26-ik cikk 14. pontja — egy visszavont rendeletre hivatkozással meg lehessen semmisíteni, holott mi Horvátországgal szemben vallási ügyet soha íöl nem adtunk. Nem állítjuk mi azt, hogy a horvát nyelv tudása Horvátországban nem szükséges, sőt elismerjük, hogy az oda való lakosságnak akár adás-vevés, akár a hatósággal való érintkezés miatt a nyelv bírása kívánatos, s legtöbbnyire el is sajátították azt már mindnyájan ; csak azt vitatjuk, hogy az ott lévő lakosságot nemzetiségökből kiforgatni, nevüket is elszedni, vallásukat elnyomni nem jogos, mert hiszen a kálvinista vallás ha magyar vallás ide haza is, ott meg éppen szittyái magyar hit ! — A nyelv és nemzetiségnek legbiztosabb palládiuma az egyház és iskola! Ezt kiforgatni nyelvéből már üldözés. Ám ha a horvát hatóságok is kívánatosnak tartjak nyelvük terjedését oda haza, tegyenek érte áldozatot is, mint az anyaország tesz — ne mi fizes' sük az egyházi pénztárakból a horvátositás díját, hanem fizesse Horvátország. Egyházaink és iskoláink felekezeti belügyeibe pedig ne avatkozzanak, mert erre nézve szintén intézkedett a fent idézett törvény 5. pontja. Autonómiánkat a szlavóniai egyházakra és iskolákra nézve biztosította a törvény száz év óta, s elismerte Horvátország a reformátiótól fogva, és soha nem vitatta azt, hogy hitfeleink nem a magyar reform, egyház fennhatósága alá tartoznak; igaz ugyan, hogy irtotta az üldözések alatt, de nem nemzetiségi, hanem vallásfelekezeti célokból, úgy mint üldözést szenvedtünk idehaza is. Ma már a felekezeti üldözés megszűnt, s helyébe állt a nemzetiségi ; — megkell szüntetni ezt is. Egyházaink, különösen pedig községivé erőszakolt iskoláink visszaadását sürgetnünk kell minden eszközzel, minden erővel, mert ha az iskolákban ki hal a magyar nyelv, magyar szellem : pár évtized alatt horváttá lesz az istenitiszteletet is, horváttá lenni pedig már csaknem anynyi, mint pápistává lenni, mit mutat Tordince példája, hol családonként térnek át hitfeleink a katholikus hitre vegyes házasság utján is számosan, nemzetiségi szempontból szintén. — A katholikus papok azzal csábítják őket, hogy ne tartozzanak olyan nemzethez és felekezethez, melyhez rajtuk kívül úgyse tartozik egy délszláv se, tömörüljenek inkább a maguk nemzetéhez.