Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-16 / 24. szám

szikra volt, mint világosság, inkább derengő fény, mint nyugodt megtisztult világnézet, s mégis a modern szellem hősének s az igazság vértamijdnak kell Őt tisztelnünk. Az olasz természetbölcsészet terén, mely Paracelsus nyomán az universum életegységének • vezérgondolatát hirdette, tehát az eddigi terméketlen theologia scholastika helyett a philosophia természettudományi alapját vitatta, közvetlen tanítói Telesius, Kusa és Campanella voltak, bár Kusáról azt tartotta, hogy reverendája gondolatkörét nagyon megszorította. Ezeknek fegyvereivel küzdött ő Aristoteles hagyományos egyházi-bölcsészeti tekintélye ellen, s ezzel — mint Lewes magát kifejezi — az egyház Góliáthját támadta meg. Sajátszerű képet nyújt Brúnó élete a XVI-ik században. A román tartományok hitetlensége helyére Luther üde, friss vallásos világnézete lépett. A görög bölcsészet iránti érdeklődés újból föltámadt, s főleg a flórenci akadémiában ápolt Platón a scholasticismus hálójából új világnézetre vezetett. A humanismus a régi klasszikus nyelvek tanulmányozását sürgette, a természettudományok örvendetes fejlődést vettek, a ptolemáusi rendszer romjain Kopernikus rendszerének óriási épülete emelkedett, Galilei feltalálta a távcsövet: mindenütt csupa élet és lázas mozgás. Ezen új eszméknek kóborló hirdető lovagjai Campanella, Brúnó és Vanini voltak, mindenütt küzdve a szabad szellemet lebilincselő hagyományos tekintélyekkel. Az uj eszmék terjesztésének hő vágya, Brúnót Olaszországból Genfbe, majd Franciaországba vitte, a hol a párisi egyetemen előadásokat is tarthatott. Azonban sehol sem volt maradása, ha Párisban misét hallgatni tudott volna, mint rendes tanár végezhette volna be mozgalmas tevékeny életét. De nyelvezete erős, gondolata merész, előadása elragadó, olykor maró gúnnyal sebző volt, mindez sehogy sem illett az akkori kath. világnézetbe. Parisból az eretnek angol földre ment át, a hol az antipapistikus költő és gondolkodó, Erzsébet udvaránál igen kedvező fogadtatásra talált. Itt érintkezhetett Bacon és Shakespeare-rel, s itt tehette közzé olasz munkáinak legnagyobb részét, azonban az oxfordiak innen is eltávolították, mivel pantheistikus rendszerénél fogva a lélek halhatatlanságát tagadta s csak annak vándorlását tanította. Brúnó izolált szerzetesi természet volt, melynek elzárkozottsága nem szűnt meg az által, hogy a kath. egyházi szerzetesi világnézet bilincseit elvetette. 1586-ban a marburgi egyetemen találjuk, innen pedig Wittenbergbe ment, a melyet Németország Athenéjének nevezett, s a hol még a sátán védelmére is kelt. Azonban Brúnó tudatos keresztyén ellen es, szinte pogányos jellegű személyiség volt, kinek a .természetimádás mámorában érzéke sem volt a keresztyenség központi dogmája, az istenemberség iránt, mely Kusa spekulációjának kiinduló pontja volt, a mint másrészt a protestantismus sarkalatos alaptanát, a megigazulást sem tudta vagy akarta megérteni. Az újítás szelleme hajtotta őt városról-városra, s a protestantismus központjából egyszerre a kath. Prágában találjuk. 1591-ben Olaszország felé vette útját, s ez volt végzete. Páduából illetőleg Frankfurtból, egy fiatal Mocenigo nevű egyén Velencébe hívta, hogy a Lullus «Ars magna» című művészetében érintett titokzatos tudományos dolgokra tanítsa meg. Megvan az emberben az a hajlam, hogy Faust módjára mágiával vagy búvészi fogással akarná az igazságot birtokába hajtani, s azt mint valami erős várat bevenni. Maga Brúnó is foglalkozott a gondolatok kitalálásának művészetével, s szinte mechanikus bú bájos módon akarta a gondolatokat előteremteni. Mocenigo — tán mert csalódott a maga titáni tervében — föladta Brúnót, mint ((eretneket és istentagadót)) az inquisitiónak, mely is kézre kerítette s elfogatásáról a római nagy inquisitort is tudósította. Még ma is mutatják ama sötét helyeket, a hol e szabad szellem vasakarata megtört és sínylődött. A velencei tanács, mely Brúnót ,,eretnekek címerének" nevezte, mivel művében az angol királynét s más eretnek fejedelmeket dicsér, s a kálvinista Geníben s a luth. Wittenbergben megfordult, eleintén nem akarta a foglyot San Severino nagy mesternek kiadni, a mi azonban 1593-ban mégis megtörtént s Róma legsötétebb tömlöceibe vettetett. Egy régen gyűlölt áldozat került ily módon a vérszomjas inquisitió hatalmába! Hét évi sanyargatás után San Severino a bibornokok és theologusok jelenlétében kimondotta felette az ítéletet, egyházi átokkal sújtotta s a világi hatalomnak azzal a képmutató ajánlással adta át: „hogy minél enyhébben és vére ontása nélkül büntettetnék," jelentvén ez a kegyetlen formula az elevenen való niegégetést. 1600 febr. 17-én vitték a Campo di Fiora terére, hol az Ítéletet felolvasó fekete seregnek büszke önhatalommal s ritka lelki derültségei azt kiáltotta: o o ,,Nagyobb félelemmel hozzátok ti ez ítéletet, mint a milyennel én azt fogadom A szeretet vallása nevében gyakorolt e kegyetlen türelmetlenségnek vértanúi áldozatáról azt mondja Campanella, ki maga is 30 éven át az inquisitió börtöneiben szenvedett, hogy