Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-02-10 / 6. szám

tekintetében a végett, hogy könnyen hozzáférhetők legyenek, életrevalóság tekintetében azért, hogy a nép alsóbb és közép rétegeit csalogatni képesek legyenek. Ez utóbbi érdekből a felső elemi iskolát nem szabad pl. csak az ipar, kereskedés és tanítóképzés szolgálatába szegődtetni, hanem egyéb alsóbbrendű hivatás előkészítésére is alkalmasakká tenni. Rátermettebb növendékek a tanítóképzőbe léphetnének át. Kellő előképzés hiányában, azaz mai tényleges viszonyai közt a tanítóképző intézetnek legalább 5 évfolyamúnak kellene lennie. Ezt ajánlja a tanítóképzés célja és sok teendője (1. fentebb), ajánlja a mai tanítóképzési túlterhelés, és végre az eddig tapasztalt siker elégtelensége (1. fentebb). Az 5 évfolyam közül kettő inkább az elemi szakismeretek elsajátítására, kettő inkább a neveléstani elmélet számára, egy pedig túlnyomóan a tanítási ügyesség gyakorlására szolgálna. Poroszországban a tanítóképzők 3 évfolyamúak; emelésök szükségét általán belátják; Svéd- és Norvégországban 4 évfolyamúak a tanítóképzők, eléggé alapos felső elemi előképzéssel ; Svájcban 2—4 évfolyamúak; Bajorországban 3 évfolyamúak, külön 2 évi előképzéssel; Braunschweigban a tanítóképzők 3 évi előképzéssel egyesítve 5 — 6 évfolyamúak; Szászországban 6 évfolyamúak, 2 évi előképzéssel együtt, ahová 14 éves korukban vétetnek fel a növendékek. Világos, nálunk a külföldi jobb példákat kellene követni, és jó példát adni is. Különösen a protestánsok dicséretére nem válik elmaradásuk; még kevésbé szolgál javukra. Azonban — mert a circulus vitiosus még nincs megszakítva — megtermi-e méltó gyümölcsét a tervként ajánlott vagy a tényleges tanítóképzésünk? Határozott felelet adható : nem termi, nem teremheti. E feleletet nem úgy kell érteni, mintha a tökéletesbített tanítóképzésből haszon nem hárulna a közoktatásra és a társadalmi jólétre; de értendő úgy, hogy némely társadalmi s közoktatási viszonyaink leszállítják a tanítóképzés értékét s ennek tökéletesbítését csaknem fölöslegessé teszik. Erre számos bizonyíték van. Részletezés nélkül csak általánosságban vegyük figyelembe a sokszoros tapasztalatot, hogy jól képzett tanító kerül elfogult iskolaszék körmei közé. Itt ugyan hiában fogja tanítását a tanítóképzői elvek s utasítások szelleme szerint inrézni; az iskolaszék még nem mindenütt érett oly szellem befogadására, és röstel is az új tanító eszméi, «bogarai» után indulni, mert hát az évek hosszú során át megszokott öreg tanító működése «jó volt és az egyház javát előmozdította.)) Az újnak lelkesedése és buzgósága mindaddig támadásoknak, ellenszegülésnek lesz kitéve, míg meg nem lapul és nem ((alkalmazkodik.» Azt már kérdezni sem szabad, miért volt «jó» az öreg tanító működése, miben áll az «egyház javaa és az ((alkalmazkodás.)) Határozott s nyílt okadatolás helyett jobb phrázisokkal nagyképűsködni; ez történik is okadatolás fejében. Műbőr, melyet avalódi tokaji)) gyanánt árulnak. Továbbá — nunc venio ad fortissimum — a tanítók díjazása nem arányos sem a tanítóképzéssel, sem a tanítói hivatásos munkával. Az 1868-diki törvény 300 forint minimumot állapít meg évi díjul a rendes tanítók számára. E minimumot fel kellene emelni anynyival inkább, amennyiben 5 év óta a tanítóképzés 4 évfolyamúvá emeltetett. Ha nagyobb mérvű a munka, magasabb legyen a díjazás is. Másrészt a tanítói kvalifikáció szigorú követelése mellett ama törvényes minimumnál csekélyebb fizetést nem kellene megengedni semmiféle népiskola féntartóinak. Nálunk a tanítók tényleges évi díja átlag 440 forint. Csekély; egy napra esik 1 forint 20 kr. Alapos a gyanú, hogy e napszámból kevés jut a tanítói család napi szükségléteire, kevesebb a lelkesítő eszméknek, legkevesebb pedig az önképzésnek. De az átlag még csak hagyján. Vannak tanítói állomások 200 — 300 írt évi jövedelemmel! A jövedelmet pedig sok helyütt maga a tanító kellemetlenségekkel hajtja be az adózók részéről; jóindulat, kötelességérzet hiányában 1 —3 évi adósok kegyelmére várhat vagy perpatvart indíthat. A fizetés fejében adott szántóföld legalkalmasabb arra, hogy a tanító önfentartása végett földmi velőssel bajlódjék, az iskola és a hivatásos önképzés rovására. Olykor-olykor csősznek is mehet a szántóföldre, hogy termését el ne lopják; s ha ekkor kölcsönvett fegyverét ijesztőül elsüti, bevádolják emberölési szándékkal, elutasítják annyival inkább, mivel a pálinkaivás ellen szólván talán a helybeli regale-tulajdonos jövedelmét károsítani képes stb. Ezzel eléggé fontolóra vettem a nemzet napszámosainak ügyét. Úgy látszik, szellemi s anyagi jólétök pártfogása túlnyomó e circulus vitiosusban. Mennyire érdemli meg mindegyikük, az egy másik circulus vitiosusba tartozik. Fabriczy János. TARCA. A Kr. e. 8-ik század prófétáinak vallása. Keresztes József ó-test. biblika theologiájából. I. Cikk* A prófétaságról általában. Bevezetésiíl előadja: a profetismus keletkezését; a prófétai társulatok mivoltát; az első korszak prófétáinak, a «tett embereinek® működését, kiktől a Kr. e. 8-ik század elején külön válik néhány próféta, az «éiő szó» és «az irás» emberei. A 8-ik század prófétái már nem csatlakoztak a nagv próféta sereghez. A társadalomban éltek mint polgárok és ott folytatták hivatásukat. Sokan házasok voltak, pl. Jesaja. Az ő feladatuk a prédikálás volt. Prédikáltak egyeseknek, a népnek, a királyoknak, nagyoknak, papoknak, prófétáknak. Sokszor a királyok tanácsot kérnek tőlük. Az egyik kisebb, a másik nagyobb tehetséggel, az egyik nagy ékesszólással, a másik egyszerűbben szólott, de a mit prófétai minőségben szólottak, azt úgy hirdették, mint Jáhvé szózatát, és másoktól is megkívánták, hogy annak tartsák. Annyira azonosították magukat istenükkel, hogy beszédeikben és irataikban az első személy rendesen Jáhvét jelenti. De hát hogyan juthattak azon meggyőződésre, hogy saját gondolataikat és szavaikat a Jáhvé gondolatának és szavának tartsák ? Azt nem vehetjük fel magyarázatul, hogy mikor beszéltek, mindig elragadtatásban (extasis) lettek voln'a. Beszédeik át vannak gondolva, alakilag kidolgozva, logikájuk hibátlan. Megtörténhetik, hogy a meggyőződés, hogy ő Jáhvé szószólója, soknál az elragadtatás pillanatában keletkezett, de a meggyőződés azután a józan megfontolás idejében is állandó maradt. Ennek megfejtésére két dolgot kell szem előtt tartanunk: először azt, hogy az izraeliták hittek Jábvének közvetlen, egyenes működésében, vagyis abban, hogy ő közvetlen oka a természeti és szellemi világ tüneményeinek. A hol mi a közelebbi okokat keressük, ők igy szólnak: ezt Jáhvé tette!