Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-12-22 / 51. szám

legalább az évszakok és egyházi események ünnepélyesebb forduló pontjain annyiszor a mennyiszer összegyülekeztünk s reformált hitünket és szellemünket úgy ahogy ápolni, fejleszteni és fentartani igyekeztünk. A kik voltak, mind megvannak, sőt egy kissé jobban körülnézve, úgy tetszik, mintha többen is volnánk, mint az első induláskor. Nem mondom ugyan, hogy ezen a szétszórt területen is — mint másutt — olykor-olykor egy-egy jámbor lelket el nem visznek a keresztespókok; de ezt a gondatlanságot meg körülbelől nem a mi bűnünk számlájára, hanem talán a mások felesleges érdemének lajstromába írják fel az égben. Elismerem azonban, hogy azt a nagy hatalmat, a mely mai napság mindennek, még egy végvidéki menstvárnak is fő-fő mozgatója — a nervus rerum gerendarumot — nem tudtam előbűvölni. Ugyan honnan és miből? Kitekintek a nagy világba és látom protestáns egyházunk egén a komor fellegeket, hogy itt 20—30 krajcár domesztikai illetékért a próféták ablakait verik be az éretlen gyerekek, amott pedig egy pár forint dézmáért a százados gyepű mellől szökdösnek a jámbor báránykák. Somorjai híveink ez idő szerint 25 percent egyházi adót fizetnek. Nem kell több, csak még egy szűk esztendő s szomorodott szívvel jelenthetjük az anyaszentegyháznak, hogy elfogyott már itt is az utolsó marék lisztecske. Félek, hogy ha Pozsonyra 50 vagy 100 percentet kivetek — a mennyibeminimo calculo bele fog kerülni a legszerényebb administratura — akár ma elénekelhetem a missziónak hattyú-dalát. Bizony, bizony lassan és nehezen megy előre a pozsonyi misszió ügye is; de az még sem felel meg a valóságnak, mit a komárommegyei misszió bizottság farkasdi értekezlete jelentett az egyházmegyének, azt írván, hogy a megbízott lelkész még csak azt sem tette meg, hogy működéséről s a szórvány földrajzi és népességi adatairól kimutatást terjeszszen be. Hosszas cáfolgatás helyett tényeket szólaltatok meg. A dunántúli egyházkerület 1886-ik évi közgyűlésének jegyzőkönyvében a 113-ik pont alatt Körmendi Sándor egyik jegyző a kebelbeli egyházmegyéktől beterjesztett jelentések alapján következőleg referál: «A komáromi egyházmegye részéről Somorja mutattatik fel, mint egyik missziói központ, melyben a vele gőzhajózási összeköttetésben álló Pozsonyban lakó 509 lelket, a 251 lelket számláló Somorja lelkésze Szabó Imre volna hivatva gondozni, a kire a Pozsonytól Nagyszombatig fekvő megye területén még 35, a jelentésben megnevezett, téi képileg is feltüntetett községben lakó 2jo hitsorsos lelki gondfa is bizandó volna. Határozat: Az egyházkerület az ügybuzgalmáról, mit a missziói adatok összegyűjtésében és térképileg feltüntetésében idáig is szépen tanúsított, jól ismert somorjai lelkész kezébe egész bizalommal teszi le a pozsonyvidéki misszió ügyét!» stb. Ugyan kérdem, hol vette a komáromi egyházmegye az imént feltüntetett s a főt. egyházkerülethez beterjesztett térképet és statisztikai adatokat? Hát így csinálják mi nálunk az egyházi krónikát, hogy 1889-ben még nincs arról tudomásunk, amit már 1886-ban megtettünk? De tovább megyek s annak igazolására, hogy nemcsak a convent által bekivánt statisztikai adatokat készítettem el idejében, hanem a pozsonyi misszó ügyében, mint annak gondozója, részletes és kimerítő jelentésekkel is szolgáltam, ezennel utalok az 1887. és 88-iki kerületi gyűlések 200. és 104-ik pontjai alatt olvasható határozatokra. A ki pedig bővebb felvilágosítást is akar nyerni, olvassa el a komáromi egyházmegye 1888. évi augusztusi közgyűlési jegyzőkönyvének ri-ik pontját. Röviden, szárazon, mintegy odavetőleg csak annyi van ott mondva : I „A pozsonyi misszióval megbi ott somorjai lelkész beterjesztvén jelentését, helyeslő tudomásul vétetik s az egyházkerületi gyűlésre felterjesztetik.í

í

Ennél több commentár ebben az ügyben, azt hiszem, hogy nem kell. Somorja, 1889. dec. 6-án. Szabó Imre, ev. ref. lelkész, mint a pozsonyi misszió lelki gondozója. GYAKORLATI LELKESZET. Nekrologok. 1. Temetésről jövök. A gyász bánatos angyala lefordított szövétnekkel röpködte körül a kuruglyavégi fényes egyház oltárát. Nagytiszteletű Horogszegi Ál mos József úr, a nevezett fényes egyház Jánosi szelidségű, Páli buzgóságú és Mózesi tevékenységű lelkipásztora nincs többé. Született a megboldogűlt Álsó-Horogszegen tősgyökeres magyar polgári családból a történeti emlékű 18r8-ik esztendőben. Tanulását kezdette az akkor jóhirű Meszesháti gymnasiumban, s minő sikerrel? megtetszik onnan, hogy midőn a humaniórákat végezvén Debrecenbe subscribálni ment, a szokásos felvételi vizsgánál latin Írásbeli dolgozata a kitűnőek közé soroztatott. Itt jó igyekezete és szorgalma által csakhamar magára vonván tanárai figyelmét, ezeknek ajánlatára városi szenátor Tettes Gyolcsinges Bálint úr fiai mellé alkalmaztatott instruktorul, mely működésének érdemét Gyolcsinges Kálmán úr (törv. széki Elnök Viharcon), és Gyolcsinges Barnabás úr (kir. közjegyző Som-Palánkon) ő nagyságaik ma is hálával ismerik el. Majd a theologiát végezvén 8 éves deák korában az esküdt deákok közé felvétetett, és egyszersmind az első grammatikai osztály vezetésével is megbízatott. Ezen állomásából egyenesen a retekháti egyház elöljáróinak kérelmére, kik benne az embert, a szónokot, a humánus ifjút és szilárd kharaktert még legátus korából ismerni és tisztelni tanulták, Retekhátra ment rektornak, hol is három évet kitöltvén, a német nyelv tanulása végett Kézsmárkra, innét két hónapi időzés után Bécsbe ment. Innét ismét két hónap múlva hazájába visszatért s azonnal segédlelkészszé lett még pedig a nagyhírű Turgidai esperes mellé, kinek nagy tapasztaltsága minő hatással lehetett a fogékony ifjúi kebelre, könnyű elgondolni. Itt érte őt a kárházi egyház meghívása, melyet el is fogadván, házassági életre lépett Pergő Czeczilia asszonynyal, kárházi compossessor és nemesek hadnagyji Pesgő János úr bajos leányával. E házasság gyümölcstelenül maradván, másodszori boldog házasságra lépett Mondavölgyi Ottilia aszszonynyal, kinek gyöndég kezeinek volt hivatása elsimítani a nemes homlok redőit, melyeket az élet szenvedései oly korán kezdettek oda vonni. Kilenc évi hivataloskodása alatt az elhanyagolt állapotban talált kárházi egyházat mondhatni újra teremtette. Takarékmagtárt alapított, melynek alapját csakély fizetéséből 1 mérő búzával, 1 mérő árpával megvetette, s a melynek tartalma még az ő ott létében 100 mérőre növekedett. A roskadozó paplak helyébe újat épített, mely két sőt három annyi népességű egyháznak is dicséretére válna. A legelő elkülönzéskor tapintatos eljárásával kivitte, hogy mind a lelkészi, mind a tanítói hivatalnak a törvényes legelő-illetőség a falu közvetlen közelében kiadassék, mel}'' utóbbit ismét gyümölcsöző haszonbérileg kezelvén, lehetővé tette, hogy egy évtized múlva Kár-