Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-12-22 / 51. szám

házán is teljesüljön az ezrek ajkán epedő buzgó óhajtás: ^Népnevelés, jöjjön el a te országod !» E buzgó munkássága által magára vonván a környékbeli egyházak, sőt az egész egyházmegye figyelmét, a tevékeny, még ifjúi férfi körlelkészszé, majd aljegyzővé választatott, mely hivatalait azonban, egy bizonyos klikk machinátiói által önérzetében mélyen sértetvén, pár év múlva letette. Beatus ille qui procul negotiis! szokta mondogatni, midőn meglátogattam szerény lakában, melyet ő Pathmoszának nevezett. A collegialis kisszerű irigykedés, és egyházmegyénkben még folyvást gazdagon tenyésző nepotismus sem akadályoztathatta meg azonban, hogy a tüledi egyház meghívásával rneg ne tisztelje, melyet azonban ő, hívei szíves marasztásának engedve, el nem fogadott. Később, családja nevekedésével az anyagi gondok reá súlyosodván, inkább családi gondjaitól, mintsem a fény és rang utáni kapkodástól vezéreltetve, jónak látta elfogadni a kuruglyavégi fényes és jövedelmező egyház meghívását. Itt tölté napjait a szelíd tudós, szeretett hívei között, kiknek kicsinyje nagyja meleg ragaszkodással vette körül, s kiknek gyásza most kimondhatatlan. Siratják a megboldogultat szeretett hívein kívül bánatos özvegye nagytiszteletű Mondavölgyi Ottilia asszony, és kesergő gyermekei: Aladár Iksközségi jegyző, Ervin, Aladár, Ernő, Olga és Adél gyermekeivel; Elemér gazdászati növendék Kassán, Tihamér jogász, továbbá Emília tiszt. Kékhegyi Zoltánné, Zoltán és Emilia gyermekeivel, és Sarolta tiszt. Mérghes Pál úrnő egyetlen gyermekével Lajossal. Megható volt látni a mint az elhunytnak még életben lévő egyetlen idősb nővére Csintovai Bálintné asszony a gyászos udvarba megérkezvén, a kocsiról leszállani nem bírván a körülállók karjai közé roskadt. A templomban Csongori Lehel paptársunk mondott az elhunyt emlékéhez méltó gyászbeszédet amaz igék nyomán: En immár megáldoztatom stb. Hangos zokogás kisérte fejtegetéseit, melyek e három kérdés körül forogtak az alapige nyomán: Mi a hivatása egy protestáns papnak? Miként kell azt felfogni? Mi a jutalma érette? A sírnál érzékeny rövidséggel a gyüle- : kezet veszteségét tolmácsolta Vadvári Bánk, retekréti I segédlelkész. Azután felhangzott a helybeli kitűnő képességű vezértanító vezetése alatt álló polgári dalárda ajkain a Nabukkó-részlet mélabús dallama. És üresen maradt a temető. En egyedül maradtam vissza sötét gondolataimmal. Szegény protestáns lelkész! Hát ez a te sorsod? Annyi évi küzdésnek, annyi nélkülözésnek, annyi lemondásnak jutalma egy sír, melyeta tömeg ott hágy és feled! Ah, mintha az a hant mind az én szívemre nehezülne Acharnanus. Elővettem a zsebkendőmet, s megtörülgettem a szemeimet. Szívem szerint megkönnyeztem a szegény Horogszegi Álmos Józsefet és szomorú sorsát. Egyszersmind eszembe jutott a szegény Horatius, a ki szintén gondolt néha a halálra és a temetésére is. De átok alatt meghagyta, hogy aabsint inanes funere naeniae luctusque turpes et querimoniae.» Míg így csendesen sírdogálok, hoz a posta egy csomó lapot, és közötte egy pár idegent is. Ez is Nekrológgal kezdődik? Hogyan! Hát a világ minden Csongori Leheljének ki kellett-e magáért tenni ezen a héten ? És minden Álmos József sírja fölött hangzik a Nabukkó? Már csak elolvasom. Hadd látom, tudnak-e a franciák olyan Nekrologot irni mint mi. Ah ! II. Eugéne Bersier. «Vannak emberek, a kik meghalnak, és vannak a kik megölik magukat az ő Uroknak szolgálatában. Bersier ez utóbbiak közé tartozott. Erős ember volt, de a teher, melyet hordozott, annyiféle és oly súlyos, hogy ő sem birta meg. Hányszor nyugtalankodott miatta, hogy pályája elébb véget ér a rendesnél. Valóban még elébb mint rettegtük, és oly hirtelenséggel, hogy megrendültünk bele. Megrendültünk és elkábultunk. Mindenkit szíven talált halála, mert nemcsak csudáltuk, szerettük is. Az Isten emberei Isten ajándékai is. Kegyes dolog hát megemlékezni kik és mik voltak ők. Le kellene rajzolnom alakját annak, a kiről beszélni akarok, de ez alakhoz más keret kellene, mint a mit én alkotni bírok, és kétségkívül fiatalabb kéz ; én csak néhány rövid szóra szorítkozhatom. Anélkül hogy bármely érdemet kissebbítenénk, vagy bármely önszeretetet sértenénk, elmondhatjuk, hogy Bersier az első helyen állott közöttünk. Semmi kitűnőség nem volt fogható az övéhez. Nehéz órákban a szemek önként fordultak feléje. Ha egyházunk bármely nagy ügyben egyetlen száj által akart szólani, az ő szája által szólt. Teljes volt buzgósággal, de nem ösmerte az ambitiót; természete emelkedett, de nem uralkodó, megelégedett a befolyással, de nem vágyott tekintélyre. Nem könnyen, nem is egyszerre történt az, hogy Bersier arra a magaslatra emelkedett, a melyen állott. Küzdelmei fárasztók és nehezek voltak, még szónoki küzdelmei is. Pályája kezdetén megtörtént, hogy kevéssé biztató megjegyzések miatt hónapokon keresztül nem prédikált, s midőn újra megjelent a kathedrán, évek hosszú során át — saját vallomása szerint 15 éven keresztül — minden prédikációját leírta, megtanulta és úgy mondotta el. Talentuma inkább akaratának eredménye mint természetének adománya volt, s maga alkotta magát azzá, a mi volt. Meg volt neki az a bölcsessége s meg is őrizte haláláig, hogy minden erejét ezen egyetlen s neki csaknem kizárólagos pontra irányozza : prédikálni, s mindenki tudja, miként sikerült ez neki. Monod Adolf (elődje volt) főként két dolgot tartott nehéznek egy lelkészre nézve: megteremteni a maga hallgató közönségét, és meg is tartani azt. Bersier dicsőségesen küzdött még e nehézségekkel stb. Hite erővel és nyugalommal töltötte el lelkét, és szavát tekintélylyel ruházta fel. Határozott egyéniség volt, a ki nem utánozott senkit, és a kit senki sem birt utánozni. Minden dologra rányomta a maga bélyegét. Volt neki egy egyháza, egészen az övé, mert maga alkotta, templomát is maga építette ; templomi rendtartása, liturgiája, mind a maga alkotása. Nem szólok változhatatlan jóságáról, érzelmei nemességéről, jelleme méltóságáról, élete áldozatkészségéről, társalkodási szelíd és nyugodt modoráról. Mások bírhatnak több tudománynyal, bátorsággal, népszerűséggel : de senki sem az ajándékoknak azon összegével, melyek neki egyházunkban az első helyet, szokatlan rangot szereztek, stb. November 16-kán prédikált még a maga templomában (l'Etoile), következő nap estvéjén felolvasást tartott egy Barbés-boulevardi teremben, melynek tárgya a Zebedeus-fiai anyjának kérése volt. Az elsőségre törekvés szenvedélyéről, mely vagyont és rangot a más rovására áhit, beszélvén, megrótta a keresztyén egyházban divatozó címek használatát is, egyedül az «atya» nevet tartván méltónak s alkalmazhatónak azokra, a kiktől lelki