Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-12-22 / 51. szám

1900 forintot. Bizony mindez szép tanújele az egyház iránt való szeretetnek. Száz év alatt lelkészkedtek Csurgón Balogh Tamás, Oláh Sándor, Barthalos Dezső, Nyírő Sándor, Thúry Etele, Csajtay Máté, Dobray István, Bakó Imre ki is itt miután egy évet eltöltött volna s a kevesen hívnek találtatván: a hídvégi népes egyház választotta meg, a mikor a csurgóiak mostani lelkészüket, előbb kedvelt káplánjukat vitték magukhoz. Tanító 12 volt száz év alatt, kikből segéd volt 6, a mostani Kajos Sándor. Született száz év alatt 1938 férfi és 1868 nő; együtt 3806 lélek. Meghalt 1496 férfi 1478 nő; együtt 2974 e

gyén s így a népességnek. 832 kellene lenni. És jóllehet 1789-től 1820-ig az ág. ev. lakosok is a ref. egyházhoz tartoztak, mégis felül van ma a ref. egyháztagok száma a szülöttek és meghaltak között levő különbözetnél, mert legújabb Összeírás szerint 865 a lélek szám. Száz év alatt pedig ugyanannyi házaspár kelt egybe. Túl esvén az ünnep szellemi részén, a lelkészlakon gyűlt össze a vendégsereg, Pap Sándor főjegyző, Barthalos Dezső számvető, a nap hőse Szakonyi József és a testvér mezőföldi egyházmegyéből Bózsa Kálmán, a helybeli értelmiség csaknem mindánnyian családjaikkal. Valami szép volt, mikor a róm. kath. jegyző felköszöntötte a távollevő beteg püspök urunkat, kívánva néki jó egészséget. A csurgói köznépnek egy sikerült népmulatságot rendezett az értelmes helyi elöljáróság. Adjon Isten sok olyan hitbuzgó egyháztagot e mi református anyaszentegyházunknak, milyennel a csurgói egyházban találkoztunk. Veszprémi. A pozsonyi misszió köréből. A pozsonyi misszióról 1881-ben találni az első feljegyzést a dunántúli egyházkerület jegyzőkönyvében, amikor ugyanis főt. püspök úrnak értésére esvén (szószerint idézek), hogy Pozsony városában lakó híveink teljesen lelkészi gondozás nélkül állanak, ezen ügyben a komáromi egyházmegye esperese bízatott meg, hogy a Pozsonyban és vidékén szórványosan lakó híveknek összeszedése s gyülekezetté alkotása érdekében minden eszközt felhasználva, eljárása eredményéről már a jövő kerületi gyűlésen referáljon. (Lásd dunántúli egyházkerület 1881. közgyűlési jegyzőkönyvének 292-ik pontját.) A komáromi egyházmegye esperese az 1883-iki balatonfüredi kerületi gyűlésen a jegyzőkönyv 89-ik pontja alatt meg is teszi a referádát. Még pedig — amint ott fel van tüntetve — meleghangon írt terjedelmes jelentésében nemcsak azt emeli ki, hogy az országos statisztikai hivataltól nyert adatok szerint Pozsonyban 509 református létek van, hogy Tóth István ottani ügyvéd gondnokká is megválasztatott s hittársaink összeírása végett a szükséges intézkedés megtétetett; hanem egyúttal azt is indítványozza, hogy a kultuszminisztérium megkeresésével egy állandó hitoktatói állomás szerveztessék, mely első épületkő alapját volna hivatva képezni azon mentsvárnak, melyre itt a magyar állam és nemzetiség érdekében is oly nagy szükség van. És a főt. egyházkerület érdeklődésének legmelegebb kifejezésével ajánlja ez ügyet a convent és az államsegély osztó bizottság figyelmébe; a komáromi egyházmegye esperesét pedig oda utasítja, hogy a pozonyi hívek fiók-egyházza alakulva, egyelőre a legközelebbi anyaegyházhoz csatlakozzanak. Kár, hogy ennek a határozatnak minden melegsége mellett sem volt kellő melegágya ! Nem kellett neki több, csupán «egy évnek rövid elmulása» és elszáradt a meleghangú határozat friss hajtása. Vályi Lajos komáromi esperes, mint a pozsonyi misszióval felt uh ázott egyén — írja bizonyos humorral az 1884-ik kerületi gyűlés jegyzőkönyvének | 78-ik pontja — jelenti, hogy a mult kerületi gvülés óta két ízben is megjelent Pozsonyban, hogy ott az egyház megalakítása körül minden lehetőt megtegyen, de fájdalom! minden siker nélkül. Oka pedig ennek a helyi hívek közönyösségében rejlik. Ok ugyanis többnyire ügyvédek (akkor is, ma is csak egy református ügyvéd van Tóth I. a gondnok), megyei tisztviselők, katona tisztek levén, nagyon kényelmesnek látják a jelen állapotot s az egyház alkotása iránt egyáltalában nem lelkesülnek. „A hol nincs magasra vivó szenvedelem, ott nincs első piinkosti lelkesültség... ott nincs siker". . . Conticuere omnes intentique ora tenebant... A főt. egyházkerület mint egy bölcs Democrit száraz mosolylyal és keserű gúny nyal csak annyit mondott reá : „a pozsonyi hívek lelki gondozásával ezennel Gyenge Károly réthei lelkész úr bizatik meg. (Lásd 1884. dunántúli kerületi gyűlés jegyzőkönyvének 78-ik pont). Gyenge úr, a hetvenen túli aggastyán azonban nem gondozhatta a pozsonyi missziót. Nekem praedistinálták azt az emberek. Hogyan és miként?... nem tartozik a dologra. Elég az hozzá, hogy 6 évi káplánságom után s a másokéhoz hasonló cifra papirosaim alapján elütöttek egy közönséges falusi gyülekezettől — ahol talán én is lehettem volna olyan kapás, mint más — és ide toltak a határszélre, egy káplániából avangirozott rozzant parochiára, hogy hódítsam meg a bölcsek, szónokok, államférfiak és katona tisztek classicus földjét, a mit egy nagyhatalmú esperes-J nek egeket ostromló szenvedelme s egy superintendentiára szóló pünkösti lelkesedése is kicsinynek bizonyult be meghódítani. Nincs classificatiom egy közönséges falusi ekklézsiára — töprengtem és tűnődtem sorsomon — s íme muszáj qualificálva lennem az egyházkerület legkritikusabb positiójára. De hát sic tata tulerunt... mit tehettem egyebet, el kellett foglalnom a nekem prae-destinált helyet s az 1885-ik esztendőnek egyik komor borongós őszi vasárnapján Pozsonyban is rázendítettük a kálvinista zsoltárt. Az első isteni tisztelet alkalmával történt — felújítom, mert eléggé érdekes — hogy a pozsonyi ev. egyház egyik tudós és derék lelkésze, midőn a templom átadásáért kifejeztem előtte köszönetünket, félig komolyan, félig tréfásan azt a kérdést intézte hozzám : Ugyan kedves öcsém, mond meg nekem egész őszintén: Mit akartok ti itt r Biz én nagytiszteletű uram — feleltem a kérdésre —• e pillanat ban magam se tudom. De azt jó lélekkel állíthatom, hogy a gyűrű öröksége felett civakodni nem jöttem. Azt mondják itt is vannak csontok, a melyek a mi testünkből hullottak és hullanak el, hát ide küldött az egyházam, hogy élesztgessem ezekben a csontokban a mi szellemünket. Tudom ugyan, hogy a másik testvérnek van itt hajléka, de ha talán majd idővel mi is építhetnénk egy szerény házat, Isten országa szent ügyének aligha tennénk vele rosz szolgálatot. Jöttem azért mint testvér a testvérhez bizalommal és szeretettel. É11 sem a baptizmusnak, sem a nazarénizmusnak futkározó «atyjafia» nem vagyok. És az a tudós Gamáliel azt mondotta reá: így én titeket igen szívesen látlak. Itt a templomom ! hirdesd az igét, teríts asztalt a te híveidnek és éleszd közöttük az örök tüzet, a mint Isten tudnod engedte. Ez időtől fogva — sugár tornyunk és azon messze ragyogó csillagunk Pozsonyban ugyan nincs, de missziónk talán mégis csak van. Eddig még