Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-12-15 / 50. szám

mely azokat elnyomja és eltávolítja a csudának hiábavaló és kényelmes felhasználásával. Meg nem foghatom, titok fedi ezt az oly tiszta, oly hatalmas, oly emberi és oly isteni lényt. Keresem, küzdök, gondolatomnak, tapasztalásomnak, tudásomnak e mindig új és mindig újra támadó rejtélyével. Nem oldhatom meg, eszem zavarba jő, boszankodik, türelmetlenkedik ; igen én meg vagyok alázva, sebesítve, történeti tudományomban, logikámban, kritikámban ; megsebesültem ! De meg is áldattam. Minél tovább vizsgálom jézus Krisztust, annál inkább megragad engemet. E vele való szent érülközés énnekem örömöm. Igen, fátyol takarja eredetét, fejlődését, csudás végzetét. De minél tovább vizsgálom e rejtélyt, annál hatalmasabb és szentebb lesz az előttem, a ki ennek tárgya. Szavai annál nagyobb hatalommal viszhangzanak szívemben, tetteinek annál nagyobb tisztasága, bátorsága, szeretete. A történelmen keresztül annál nagyobb hálával és örömmel bámulom a lelkeken való eme csodás hatást, e mindenek számára hozott áldásokat, az általa átalakított szíveknek adott idvességet, békességet, a bizonyságoknak egy fellege környez és emel fel engemet. Hát természetének rejtélye maradjon rejtély, íedje titok leple eredetét, végzetét, eszem és kritikám maradjon tüggőben, felingerelve, tehetetlenül felizgatva ; igen is le vagyok győzve, meg vagyok sebesítve tudományomban és logikámban, nem csinálhatom meg Jézus életét, nem bírom történeti megoldását. Mindegy! Láttam őt közelebbről, ez az én örömem, annál inkább vágyom őt követni, ez az én idvességem. Vele élni, vele halni, vele együtt feltámadni, ez az én legfőbb boldogságom, végtére is e titok dacára, sőt épen e titoknál fogva, ez itt a Péniel. O benne láttam az istenség kisugárzását! III. A mi saját természetünket illeti, az emberi lénynek csak egyik részét vizsgáljuk most, mellőzzük eredetének titkát, jelen helyzetének titkát, a bűnt; csak a jövőt vizsgáljuk, az emberi személynek végzetét, a jövő életet, azt az életet, melyet szívünk szükségei és az evangeliom szavai oly megragadó módon mutatnak fel előttünk. Mi másként gondolkozunk mint némelyek, és azt hiszszük, hogy a mai tudományos mozgalom nem hogy l gyengítené az örök élet eszméjét, hanem inkább erősíti azt. Különösen két dolog tűnik fel előttünk jelentékenynek e tárgyban. Az egyik az az egyetemes törvény, mely a mai tudomány törekvéseinek egészéből emelkedik ki, és a mely ebből áll: hogy semmi se vesz el, semmi se hal meg, sem az anyagi, sem a társadalmi, sem az erkölcsi világban. Az élet állandósága a végtelenül ujabb formákban, ennek a mi korunknak egyik termékeny gondolata. Az örök élet, az emberi személynek fenmaradása és azonossága ugy fogadja e gondolatot, mint erősítő fénysugarat. A másik tény, mit a mai tudomány világosságra hozott: a világok és pedig minden bizonynyal a lakott világok sokfélesége, hol a szellemek Isten szine előtt fejlődnek és tökéletesbülnek, áldva az ő szeretetét és hatalmát. A képzelet repül, a határtalan vágyak és gondolatok előtt egy szép pálya áll nyitva, az Isten országa tisztul, növekszik, a mennyei atya házába sok hajlékok vannak. E nagyszerű nézetek felköltik és ápoljak bennünk az örök élet eszméjét. De felköltik ám a szellem ellenvetéseit is. Az észnek is meg vannak jogos követelései. Mai napság ezen a téren egy fontos ellenvetéssel találkoznak. A régi dualismusnak vége van ; hiszünk az emberi lény egységé ben. Mi ép úgy nem foghatjuk fel a testet lélek nél- í kül, mint a lelket test nélkül. A klassikus spiritualistabölcsészet világában minden olyan egyszerű volt: a test meghalt, a lélek tovább élt. De a mai korban, mikor nem foghatjuk fel a lelket test nélkül, ha a test meg hal, a lélek hogyan él tovább? Nem természetesebb-e az, hogy miként a test vagy anyag visszavegyül a rokon por, anyag közé, ép úgy az azt mozgató, éltető, erőparány énjét és öntudatát vesztve bevegyül a rokon súlytalan elemek közé? Vagy ha a lélek tovább él, minő lesz létezési módja, mi lesz organuma, miből áll organismusa ? A térben és világokban hol lesz működési köre ? Hogy képzeljük egymást követő menybemeneteleit ? Minő lesz a viszontlátás? Kikutathatlan titok! Ha tekintetünket bele merítjük, az ész rémülten tántorodik vissza. Harcolunk és kijövünk okoskodásunkban megalázva, legyőzve, megsebezve. És mégis e szellemi megsebesülés dacára, marad a lélekben egy nagy áldás is. Minél inkább közeledünk az örök élethez, minél inkább vizsgáljuk és óhatjuk azt: az azt takaró titok dacára annál több békességet, vigasztalást és örömet önt az a szívbe. Annál bizonyosabb és szükségesebb lesz az ránk nézve. Lelkiismeretünk, elégedetlenségünk, lázzongásaink által felé ragadtatunk; vágyunk amaz új ég és új föld után, hol az igazság lakozik. Oda vagyunk hajtatva sötét kétkedésünk türelmetlensége által, szomjúhozzuk e világosságot, kívánkozunk ama fényes mennyei Jerusálem után. Oda hajtanak szívünk vágyai, az élet nyomorai, a sír és koporsó fulánkjai; követeljük azt azon szeretett lények nevében, kiket elvesztettünk. A mely mértékben közeledünk felé, az nem fut előlünk, az nem ábrándkép, hanem hozzánk jön, látjuk, érintjük azt még akkor is, midőn még nem tapodtuk lábainkkal áldott földét, midőn még nem mértük meg pontosan terjedelmét ; egészen közel van, ránk mosolyog és mi felé mosolygunk. Mint a Joniai tengerek tiszta mély vizein már előre köszöntik az utazók a boldog szigeteket, melyeket előre hirdetnek mind a szárnyas hírnökök, mind a rólok elszálló részegítő illatár: mi is azon mértékben, a mint közeledünk az örök élethez, már látjuk, előre üdvözöljük áldott téréit, melynek lételét beszéli mind a benső lelki öröm, mind az a mély bizonyosság, mind a békességnek és boldogságnak az a kisugárzása, mely róla felénk árad és minket ingerel. Bizonynyal logikailag, tudományosan nem mondhatjuk meg a hogyant, miértet; eszünkben megsebesültünk. De mégis a léleknek erre a titkos jövőre vetett hosszas kegyes tekintete által láttuk az örök életet, láttuk a Pénielt, láttuk a mennyország sugarát. * * * Ne legyünk hát megzavarodva, se megbotránkozva a titok felett; lényeges eleme az az imádásnak. Se ne legyen ránk nézve a titok ürügy vagy felhívás a tagadásra és csüggedésre, hanem inkább legyen egy ösztön, egy vonzás, egy tövis, egy szent varázs. A gondolat harcaiban való megsebesülés utoljára is áldás. Fájdalmasan, de annál élénkebben érezteteti velünk imádásunk tárgyainak nagyszerűségét, fenségét, kikutathatlan magasságát. Csak a magasba vágyakozunk, csak azt imádjuk, a mi minket fölülmúl. Ez érzékfeletti valóságok, melyeknek egyike sugárzó arca felénk van fordulva, a másik pedig titokba van merülve, csak azért ingerelnek bennünket olyan hatalommal, mert korlátolt eszünket legyőzik. Megalázzák érzelmünket, de lángra gyújtják, megnemesítik és megszentelik lelkünket. Szent valósá-O O gok ! Istennek végtelen fensége, Jézusban megjelent eszmény, örökkévalóságnak élete, legyetek ránk nézve mindig egy vonzás, egy szent elragadtatás. Maradjatok lel— IOI*