Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-10-20 / 42. szám

választja el az egyetemtől. Vájjon nem volna-e érdemes autonom iskoláinkat a mult tanulságai alapján oly culturalis intézményekké fejleszteni, a melyekre az egyetem biztosan építhessen ? De hát ily eszmény megvalósítása ma nem várható, mert nálunk azt hiszik, hogy idealizmussal csak veszély idején lehet alkotni, a minthogy az autonom iskolák többnyire nemzeti veszedelem idején keletkeztek. Pedig csak ama nemzet nincs veszedelemben, a mely nemzetnél a jövő gondja, az eszmék igazsága és ereje folyton táplálói az idealismusnak. Angliában és Amerikában az iskolai alapítványokat nem nemzeti veszedelem idején tették és teszik; mert ott érzik azt, hogy az erkölcsi culturának független talaj kell. Ennek a tudatnak élni kell nálunk is. És ha ma az autonom iskolák nem képesek is ezt a tudatot erősíteni és éleszteni, bíznunk kell, hogy lesz idő, mikor az igazi culturalis élet szükségességének érzete iskoláinkat felszabadítja az opportunitás rideg és felületes szelleme alól. yő

ISKOLAÜGY. A tanítóképző-intézeti tanárok országos egyesülete. Kulturális előhaladásunknak lényeges feltételét képezi az, hogy annak bizonyos kérdései körül csoportosuljunk, eszmék cserélése által nézeteinket tisztázzuk s az erők összefűzött tevékenysége által bizonyos bajokat hamarabb gyógyítsunk s lassan induló ügyeket gyorsabb előhaladásra késztessünk. Ha végig tekintünk a tanügyi egyesületek működésén, azok legtöbbjén tapasztaljuk a a társulati működésnek legalább azt a hasznát, hogy bizonyos eszméket forgalomba és köztudatba hoznak, a társadalom egyeseit pedig élénkebb tevékenységre gyújtják. A hazai közoktatásügynek már rég szüksége volt oiy társulatra, a mely különös feladatává tegye a tanítóképzés ügyével foglalkozni, annak érdekeit védeni és előmozdítani. Ebből a célból alakult az állami tanítóképző-intézeti tanárok április havi közgyűlésén a «Tanítóképző-intézeti Tanárok Országos Egyesülete.)) Ha csak a fentebb jelzett általános elvek megvalósítását tartjuk is szem előtt, lehetetlen nem helyeselnünk s tanügyi szempontból nyereségnek nem tartanunk az uj egyesület megalakultát. Működésének várható hasznát, szükségességél azonban tanítóképzésünk speciális viszonyai még növelik. Eddig a tanítóképző-intézeti tanárok között az érintkezés' laza és kisebb körökre kiterjedő volt; azt csak Hetyey Gábornak a pártolás mostohaságával küzdő «Magyar Tanítóképző»-je törekedett fejleszteni. Ehhez járul még a képző-intézeti tanároknak szellemi munkájukhoz és állásukhoz nem méltó csekély fizetése, s a nyugdíj-törvény intézkedései, a melyek elég sötét képét tárják fel a rájuk és családjukra váró jövőnek. Ily körülmények között egy részt nem lehet csudálni, ha az egyesületi törekvések, a közügyért való buzgólkodás nehezen tudtak és tudnak lábra kapni; másrészt épen e viszonyok teszik szükségessé az összetartó egyesülést. Tanügyi állapotaink is kívánatossá teszik az egyesületi működésnek minél nagyobb szabásúvá levését. Alig van Magyarországon az iskoláknak oly neme, a melyeknek szervezetében, működésében oly eltéréseket találnánk, mint a tanítóképzőkében. Az állami intézeteknek az 1864-iki 3 8—ik törvénycikk és a miniszteri rendeletek általában egységes szervezetet adtak, de az egyes intézetek az ország különböző vidékein, egymástól elszigetelve, a maguk igazgató-tanácsával élükön bizonyos önállósággal fejlődtek s nemcsak berendezésük módjában, ügykezelésükben, gyakorlati eljárásaikban, hanem tanügyi működésükben is meglehetős eltéréseket mutatnak. A felekezeti intézeteknél még nevezetesebb viszonyokat találunk. A felekezetek általában s különösen a protestánsok egész 1868-ig valamint a népiskolákról, úgy a tanítóképzésről a maguk hatáskörében gondoskodtak; ezért kivált tanítóképzőikben a jelen időkig megtartották azt a történeti alapot és eredeti sajátosságot, a melynek alapján fejlődtek. Innen ered a sokféleség a szervezetben, tantervben, tanmódszerben, a felvételben és a képesítő vizsgálati eljárásokban, úgy, hogy — mondhatni — minden tanítóképző külön tanügyi rendet követ. Ily körülmények között különösen szem előtt kell tartanunk azon elvet, hogy ismerjük meg önmagunkat; közöljék egymással a különböző intézetekben, különböző viszonyok között működő kartársak tapasztalataikat, hogy a mi jó és üdvös, egyebütt is értékesíthető legyen, a mi pedig célszerűtlen, helvesebbel cseréltessék fel. Tanítóképzésünk terén ugyan, különösen az utolsó tíz év alatt, sok üdvös reform létesíttetett, mindazáltal hiányok lételét senki sem tagadhatja. Nem lehet célom most azokat itt sorra venni, egy részt igen jól érezzük és látjuk mi azokat, kik benne élünk, ha csak vakok vagy közönyösek nem akarunk lenni ; másrészt azok közül több felszinre és közforgalomba került már. Csak utalni óhajtok ez év eseményeire : a képviselőház közoktatási bizottságának tárgyalásaira, a melyeken a bizottság tagjai Dániel Gábornak, a tanítóképzés szakreferensének alapos, éles megfigyelésről tanúskodó, reformeszmékben gazdag tanulmánya alapján az idén behatóbb bonckés alá vették a tanítóképzés ügyeit. Mindnyájan elismerték a bajok lételét és többé-kevésbbé imminens voltát, de az orvoslást illetőleg a vélemények igen elágazók voltak. A mint tudva van, a tárgyalások egyelőre nem is vezettek positiv eredményre, azonban mégis eléggé meg nem becsülhető hasznuk az, hogy a legilletékesebb fórum előtt nyilván valóvá tették tanítóképzésünk bajait. Utalnom kell továbbá az állami tanítóképző-intézeti tanárok április havi közgyűlésére, a mely rámutatott a tanítóképzésnek 1 leglényegesebb és első sorban megoldandó tanügyi kér| déseire. A közgyűlés a felszínre került ügyeket szintén | nem találta a döntésre éretteknek, hanem azokat alapos megvitatás eszközlése, s az egyes tagok, illetőleg tanári testületek véleményének összeállítása végett a választmányhoz utasította. Meg kell említenem végre, hogy a «Magyar Tanítóképző)) is nagy szorgalommal gyűjti az adatokat. Ha e körülmények már elismerésre méltókig felkeltették az intézkedésre hivatott körök figyelmét és jó indulatát a tanítóképzés ügyei iránt, annyival inkább szükséges, hogy mi, a kik a tanítók kiképzésével foglalkozunk, ne nézzük összetett kezekkel, az indifferentia páncéljába burkoltan a dolgok folyását fejünk fölött, hanem tegyük meg mindazt, a mit tőlünk hivatásunk