Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-08-04 / 31. szám

— Uraim, önök bizonyára mind igen jól ismerik — Ismerjük, úgy van, ismerjük! — Hiszen ki ne ismerné a mi irodalmi büszkeségünket fő-fő nemzeti dicsőségünket, a nagy köitőt, Homerust, a kinek remek verseit még a gyermekek is zengették úton-útfélen a régi jó időkben, s ma már a biró uram fia sem tudja, a ki pedig a VIII-ik diák iskolába jár. És miért ? mert nem felel meg a kor szellemének, a mai előre haladott kor kívánalmainak. Ezen segíteni kell. Jól tudták ezt országunk nagyjai, mert már régóta foglalkoznak a dologgal. Mindnyájan tudjuk, hogy ez ügy, mily nagy hullámokat vert a társadalom minden rétegében. A Colospolisi egyetemes homérbizottsági gyűlés végre 1881-ben azon üdvös és alkotmányos érzelmünknek egyedül megfelelő határozatot hozta, hogy Homerus remek versei osztassanak ki a megyéknek kijavítás végett. A miniszter ezt már akkor végre akarta hajtani, de országos gondok nem engedték, s Homerus maradt a régi. A mult hónapban végre teljesedett, a mit oly rég vártunk, a miniszter megküldötte minden vármegyének Homeros ráeső részét, a mienknek is. Hogy a többi mit csinált vele, nem tudom; de a mi derékfőispánunk Demophilos Oinopotos úr a Colospolisi gyűlésen kimondott elvhez következetesen járt el s a hozzá küldött részt kiosztotta a helységeknek. Nekünk is küldött. — Éljen! Arany rámába tétetjük a dicső Homerost! — Igen, de előbb a ránk eső részt ki kell javítanunk. íme felolvasom: «Szólt s anyja karába oda tette gyengén A fiút, az pedig rejté puha keblén S könyezve mosolygott. Szeliden vigasztván Simogatta férje s igy szólt neki aztán: »Óh kedves ne epeszd magadat fölöttébb, Nem látom Aiszt, ha órám el nem jött még; Végzetét ellenben még el nem kerülte Se' nemes, se' közrend, ki csak anya-szülte. Térj vissza lakodba s a dologhoz láss, a Nőidet is sürgesd szövésbe', fonásba'; A harc gondja, Trója ellenivel szemben, Férfiakat illet, de legelsőbb engem.« így szólva sisakját föltette újonnan A sötét sörényut. Nője pedig onnan Megfordula gyakran még visszatekintvén Könyező szemekkel, lakába a mint mén —» íme ezek a versek, melyeket nekünk a kor szelleméhez s a mi magasabb igényeinkhez kell idomítanunk Méltóztassanak hozzá szólani. Egyszerre vége lett a nagy lelkesedésnek. — Mi bizony nem faragunk verset, idomítsa, a ki csinálta. Majd bizony, azért, hogy a biró úr fia meg ne bukjék, majd még mi neki állunk itten verset foltozni. A moraj nőttön nő. Poseidonfalva dicső nagyjai egyre jobban fészkelődnek s Ephemeros Mercurius már kalapja után nyúl, de Stephanos Odontinos rajta kapja s nem ereszti a szökésre kész férfiút. Szenvedjen a többivel. Petros Thebaios egykedvű mosolygással nézte a rettenetes chaost, annak a rettenhetetlen hősnek a nyugalmával, a ki készebb verset igazítani, mint megmozdulni, Adylaios Litteratos pedig kárörvendő mosolylyal gyönyörködött az elrémült arcokban, s várta hogy mi lesz most. Általános fejetlenség, általános zűr-zavar, nincs egy ember, a ki a tanácskozás elszakadt fonalát fel tudta volna venni. Végre Petros Thebaios rántotta ki — legalább egy pillanatra — a tanácsot kínos helyzetéből. Lusta vontatottsággal szólalt fel. — Azt mondom én, hogy igen gyönyörűségesek ezek a versek így is. Majd kipotyogtak a könyeim, mikor az a izé, nem tudom én ki, a kirül a vers szól, izé ... egy szóval igen gyönyörű az. De még mást mondok. Ha mi ezt a verset elküldjük a főispán urnák így a mint van, aztán a jegyző úr lesz szíves hozzá egy kis levelet írni, hogy hát most már jól van, hát akkor azt senki sem venné észre, a minthogy bizonyos is vagyok benne, hogy Heracleopolis úgy is tesz. Bizonyos, hogy Petros Thebaios uram a nagy többség szívéből szólt, de nem nyilváníthatta tetszését senki, mert a szónok még jól be sem végezte szavait, már felállt Adylaios Litteratos, a népköltő, s a hasonfoglalkozású Veraios Patriotes élénk helyeslésétől kisérve olyan szónoklatot tartott, hogy még a kisbíró is szükségesnek látta a kulcslyukon leskelődni, vájjon az esküdt urak közül hagy-e valakit élvén. •— Ázt meg én mondon, én, tetszik érteni, én, Adylaios Litteratos, és az én barátom, a haza koszorús lantosa, Veraios Patriotes is azt mondja, hogy ez a vers nem csak nem szép, hanem határozottan és rettenetesen csúnya. Nem akarok célozni, de bizonyos, hogy ez a vers csak annak lehet szép, a ki még most is a forradalom előtti időkben él, mint nemzetes Petros Thebaios esküdt uram; de a ki — mint teszem mi is — halad a kor villámos erejével és magasztos igényeivel, az látja, hogy e vers rossz, annak igényeit e vers üresen hagyja. Hát mi az már kérem, mikor azt sem mondja meg, hogy ki szólt, ki tette anyja karjába a fiút, ki tette föl a sisakját.... — De hisz' azt a Heracleopolisiaknak mondja meg a vers, szól közbe a jegyző. — Mit, hát mivel különbek azok, mint mi ? Mondja meg nekünk is. Különben nem kell, majd írunk oda valakit, úgy is azért van itt a vers, hogy kijavítsuk. Aztán micsoda beszéd az ilyen: «S könyezve mosolygott?)) No azt szeretném én látni, hogy az én feleségem mosolyogjon mikor megríkatom. Petros Thebaios uram nője talán úgy tesz? No az enyém ne tegyen, mert kivégzem. Ezt meg kell változtatni, pl. «könyezve jajongott)) hát nem szebb így? De bizony szebb. És ki hisz ma már Aisz vagy Hades meséjébe? Ez egyszerűen elhagyandó, mint szintén az ilyen megkülönböztetések is: nemes, közrend. Ilyen a forradalom óta nincsen. Ez már nem felel meg a kor szellemének. És egy szóval, az egész rossz, ki kell igazítanunk. Persze némely embernek ez nem tetszik, mert nem ért hozzá. De az mindegy. Mindegy, azt mondom, ki kell javítanunk, mert a felsőség parancsolja. Vagy talán csaljunk, mint Thebaios uram mondja? Az a mi becsületünkkel nem fér össze. Gondolják meg ezt, uraim, és fogjanak hozzá az átdolgozáshoz. E hatalmas szónoklattal annyira ráijesztett Adylaios Litteratos esküdt uraimékra, hogy a jegyző szükségesnek látta az ajtókat titokban bezáratni. Ephemeros Mercurios arcán véres verejték gyöngyözött végig, Stephanos Odontinos pedig hideg fásultsággal könyökölt az asztalra, bánja is ő már, ha minden verset átalakítanak is. A rémület általános volt, mikor Athanasios Geropoleios felált. Szorongva várták, mit fog szólani. — Uraim, én bevallom, nem tudok verset igazítani, s azt hiszem nem csalódom, mikor azt mondom, hogy az egész Poszeidonfalván senki sem tud. — Hát én! Hát én ! ? — No természetesen Adylaios Litteratos és Veraios Patriotes esküdt uraimékon kívül. Tehát én azt indítványoznám, küldjük vissza ezt a verset a főispán úrnak, aztán kérjük meg, hogy irja meg a miniszternek, hogy