Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-08-04 / 31. szám

keressen ő szép Görögországban egy embert a ki ért ehez a mesterséghez, és bízza meg azt, igazgassa ki az a szegény Homerost. Én mindjárt ajánlanám — — Nem kell, nem kell! Le vele 1 Eláll! kiabál bele Litteratos és pártja Patriotes. — Helyes ! Ugy van ! Visszaküldjük ! felelnek rá a többi békesség szerető esküdtek. Az izgatottság már ekkor oly magas fokra hágott, hogy a gyűlés képe elhomályosítaná a legélénkebb horvát tartománygyülés képét is, sőt mi több, a nagy zajra összesereglett tisztes polgárok a tanácsház ablakain bekukucskálva fejcsóválva mondogatták : — No, ilyen csatát még a magyarok sem vittek véghez az ország házában, mikor véderővitatkoztak 1 Valóban, a gyűlés mind fenyegetőbb alakulatot kezdett venni. A poéták pártja vérszomjas hangokon követelte a vers-javítást, a többiek pedig ellenezték azt. A két párt nem volt egyenlő, de a mennyivel a költők pártja számban kisebb volt, hangban rávitte, mert túlkiabálta az egész falut. Ephemeros Mercurios hanggal nem igen győzte, s mikor már nem bírta tovább az ékesszólást, ökleire apellált, s épen azon volt, hogy a két vékony lantost összefogja s kidugja az ablakon, mikor Antiochos Athenaios ősz, tiszteletreméltó alakja felemelkedett az asztal mellett. O volt legtiszteltebb férfia Poseidonfalvának. Nagy fehér szakálla övig ért, galamb haja a vállára omlott gazdag fürtökben, egész tekintete olyan engedelmességet parancsoló volt, hogy mikor a tanácsházban felállt, egyszerre csendesség lett, még Litteratos és Patriotes is elhallgattak, pedig ők azt meg nem tették semmi elnöki csengetésre, még ha bíró uram az ő fejőkkel csengetett is. De a ki egyszer ránézett az öreg Athenaios szelíd, jó arcára, belenézett nyugodt szemeibe, annak hallgatni kellett. — Kedves gyermekeim, ne veszekedjetek ilyen apróságokon, hiszen egyszerű a dolog nagyon. Ezt a verset ki kell igazítanunk, ez már tény. A falunak kell kiigazítani. Igen, de ez nem megy máskép, csak pennával, már pedig a falu pennája a jegyző. A mi aranypennáju jegyző urunk lesz tehát szíves az egészet elvégezni, hiszen hiában tagadja, úgy is tudjuk, hogy milyen szép verseket szokott ő irni az «Athenaei Figyelő»-be. Élénk helyeslés követte az ősz férfi eme szavait, csak a két lantos akart protestálni. De Ephemeros iMercurios, ki irtóztatón félt a vers Írástól és Stephanos Odontinos közrefogták a két jeles férfiút s szavak nélkül ugyan, de elég érthetően megmagyarázták nekik, hogy a hallgatás olykor felette szükséges — egészségi szempontból. De fájdalom, a keserves gyűlés azért még sem érhetett ezzel véget. A jegyző igen alkotmányos érzelmű férfiú volt s ezen indítványba semmikép sem egyezhetett bele. — Tisztelt esküdt uraim! Valóban lelkiismeretem ellen való dolognak tartanám az előttem szóló tisztelt esküdt úr indítványát elfogadni. E vers kijavítása kigyelmeteknek annyira szent alkotmányos joga, hogy e jogtól megfosztani kigyelmeteket alkotmány elleni hatálos bűn. En nem akarok hazaáruló lenni, azért csak vigye haza mindenki a reá eső két-két sort s igazítsa ki otthon, ki hogy tudja — majd én aztán összeállítom a sorokat egymás után, a hogy voltak. E fölött tovább ne is tanácskozzunk. E kinyilatkoztatást Litteratos uram és pártja Patriotes. nagy lelkesedéssel fogadták és határozattá emelését sürgették nagy kiabálások közt. Geropoleios és társai kimerültek a nagy harcban, meg voltak törve, nem bírtak tovább küzdeni, néma megadással tűrték sorsukat. Mikor a jegyző a kezében tartott verset darabokra vágta ollóval, s kiosztotta az esküdtek között, csak Adylaios Litteratos nyúlt a neki nyújtott darab után a szép és jó iránti igaz lelkesedéstől áthatva, no meg Veraios Patriotes, a többiek mind valami csaláson törték az eszüket, hogy t. i. vagy változatlanul hozzák vissza a sort, vagy valami új módi versből írnak ki helyette egy sort. A mint hogy meg is cselekedték. * * * Vasárnap sűrű néptömeg tartotta megszállva Poseidonfalva főterét. A kijavított vers nyilvános felolvasását várták égő türemetlenséggel. Egyszer csak megjelent a tanács, élén a jegyző, kezében egy papírtekercs. Olyan csendesség van, hogy meghallatszik, a mint a verebek kopognak a községháza cserépfödelén. A jegyző az ünnepi csendben elkezd olvasni, egészen neki eresztve szép érces hangját, hogy messze ballassék: Szólt s anyja karjába oda tette gyengén ; Anya fiát keblére szorítja. Könyezve jajongott nője, Simogatta haját férje S vigasztalta szelíden, Szólt neki ígyen, «Kedves nőm ne epedj utánam oly nagyon, Élni fogok ha Isten akarja Ott halunk meg a hol Isten akarja, Az anyák fiai közt Osztálykülönbség nincsen. Térj vissza lakodba s a dologhoz láss, s Biztasd szolgálóidat, Hogy szőjenek, fonjanak. A harc gondja Trója ellenivel szemben, Férfiakat illet, de legelsőbb engem.» így szólva sisakját föltette újonnan, Sisakjának sötét a sörénye, Felesége elmene előre, A ió asszony visszatekint, Férje után fordul megint, Puszta lakába siet, szeme könyharmattul elázván. Az utolsó szavak még el sem hangzottak, eget verő éljen-ben tört ki a tömeg. Veraios és Adylaios szították a lelkesedést. Arcukon az önzetlen öröm pírja égett, szemükből a költői öntudat büszke fénye ragyogott. — Ez már aztán vers! Ez már szép! — Éljen! Éljen! Hanem Antiochos Athenaios uram csak nem tudott a többiekkel lelkesedni, valami nyomta a szívét. Egyszer oda ment a jegyzőhöz. — Már most én azt szeretném tudni, jegyző uram, hogy a szegény hárfások mit csinálnak ezzel a Homerussal? — Hát énekelik szépen. — Már azt nem énekli, nincs olyan hárfás, vág oda Petros Thebaios uram, mert hiszen akár innen nézem, akár onnan, csak nem jön az ki rigmusba ! — A fölött pedig ne aggságoskodjanak kigyelmetek, mert a versmérték főispán úrnál van, majd egyformára vágja ő a sorokat, a hogy csak dukál. — Az már más. Aristophanes.