Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-07-28 / 30. szám

lelke és kedélye eme drága gyümölcseiről, bármily hoszszú életen át valamely újat és tanulságost mindig tudtam volna mondani. Életkorom változván, Tompának prózai műveit is nagyobb-nagyobb figyelemmel olvasgattam. Az Olajágban, nemkülönben Egyházi beszédeiben a magasba vágyó géniuszt, a magasröptű szellemet a lelki atya szerepkörében láttam megnyilatkozni. Éreztem, hogy ama sorokban mily tökéletes ember szól hozzám, s azokban egyszersmind mily sok emberi erő nyilvánul. Az elolvasott elmélkedések mindenike út volt rám nézve, a mely a magasba vezetett. Oda, a honnan a kiterjedt látóhatárban gyönyörködhetém s az égboltozat mérhetetlen kékjéből hit és tudás özönlőtt reám. Kezdtem érteni, mit mond e nagy férfiú, a mikor így szól: «Az ember a legkülönösebb, csodálatra legméltóbb teremtés. Uralkodik e földön ; értelmének ereje által leigázva tart minden más élő teremtést s maga feletti uralkodásában mégis gyönge. Kutatja, magyarázza a természet törvényeit, s lelke gyönyörködik azokban; megismeri a szépet, jót, igazat; rendszerezi az okoskodást, s élete mégis teljes rendetlenséggel, ellenmondásokkal. ((Elmélkedése gyakran a bölcsé, tette az esztelené.)) Általában arra a meggyőződésre jutottam, hogy a föntebb említett művek erkölcsjavító hatása s általa az erény és jótettek minden ágának fejlesztése a mily elmaradhatatlan, épp oly folytonos és tartós. Lényünknek rendkívül hasznos szolgálatokat tesznek. A szívhez, lélekhez és a kedélyhez egyaránt hozzászólnak s mig egyrészről észjárásunkat a csapongásoktól, renszertelenségtől megóvják, másrészről az erkölcsi ellankadást s nemes érzület csökkenését megakadályozzák, a mértéktelen bánat és a kísértések ellensúlyozására a legalkalmasabb eszközül szolgálnak. S szántszándékkal nem említettem eddigelé Tompa «Halotti emlékbeszéd»-eit, mivelhogy jelen alkalommal éppen ennek a nagybecsű műnek foglalatját kívánom a 2\ évvel ezelőtt megboldogult férfiú tisztelői előtt föleleveníteni. Még pedig azzal a célzattal óhajtom ezt eszközölni, hogy kimutassam vagy legalább jelezzem, mennyire ki volt Tompában fejlődve az általános paedagogiai érzék, s a helyes nevelés törvényeit illetőleg mily kifogástalan nézeteket nyilvánít. Ezekkel foglalkozni az élet egyik legszükségesebb, leghasznosabb feladata. Az által közelebb jutunk az önismerethez, a mi aztán a nevelés nagy munkájában elkalauzolhat bennünket. Ennek feltűnő hiányát hazánkban még minden lépten-nyomon érezzük. Nemcsak tanférfiaink és a szülők, hanem a nevelésügy legfőbb felügyelői is oly sok lépést tesznek e téren hibásan, tévesen, elhamarkodva, felületesen, sőt visszásán, hogy ma is ránk illik Tompa azon mondása: «Osmerd meg magadat. Annyi szép igazság volt elmondva annyi arany tanács volt adva szóval és Írásban ezen tárgyra nézve, s mégis az öntanulmánynyal és önismerettel máig sem vagyunk messze; a tudomány, a sok életelv nem bírt átmenni vérünkbe, s az igazság a könyvekben maradt.» Tompának ((Halotti emlékbeszédek)) (órációk) című gondolatgazdag műve 1867-ben Miskolczon jelent meg. Huszonhat emlékbeszédet foglal magában, ezek mindenike oly élet- és jellemkép, a mely irodalmunknak diszére válik, a nevelés elveinek pedig oly gazdag gyüjteményestára, a melyhez hasonlót irodalmunk nem mutat föl. Éppen azért szükséges dolog, hogy e művet a hazai por ne takarja, hanem közkézen forogjon, valamint a benne rejlő számtalan jó nézet és elv a közhasználatba teljesen átplántáltassék. A mindennapi tapasztalat ugyanis azt bizonyítja, hogy lehet tanítani nevelés nélkül s valaki igen sokat tudhat, noha nevelése elhanyagolt állapotra vall. Már pedig az életet boldoggá nem a tudomány, nem az ismeret halmaza teszi, hanem a neveltség mélysége és szívóssága. Minden tudományt oly eszköznek kellene tekintenünk, a mely állal az élet nemesítését célozzuk, azaz az emberi élettartamot tartalmasabbá, áldásosabbá, értékesebbé, így tehát inkább boldogítóvá törekszünk alakítani. Ha azok, a kik életünket adták, neveltséget nem adnak, adományuk bizony nem sokat ér. S ha a tanítói kar a nevelést főcélnak nem tekinti, úgy a legfélszegebben jár el. Egyik nemzedék a másik után fog az iskola falai közül kilépni, a nélkül, hogy magukat vagy a körülöttük létező világot tökéletesbítenék. Esetleg válhatnak belőlük boldog kétlábú állatok, de valódi emberek nem lesznek. Az, ami nemünk és fajunk, azaz az ember nagyságát és fő büszkeségét képezi, az életért való és a bensőnkben támadt küzdelmek szerencsés legyőzése. Ezt munka nélkül senki sem eszközölheti. Tompa szerint: «A dicsőséget szükségképp megelőzi az érdem, az érdemet a nehéz küzdelem.)) S hogy miként nevelhetjük magunkat vagy a hozzánk tartozókat oly munkásokká, hogy érdemet arassunk, azt a Halotti emlékbeszédek)) első darabja ily cím alatt: «Mit örököl a haza nagy fiai után?» igen bölcsen elsorolja. Nem azzal a didaktikái módszerrel ugyan, a mely a tervszerű iskolai életet jellemzi, mert hiszen a szónok más célt tartott szeme előtt; de azt senki sem fogja tagadni, hogy a történelem és irodalom oktatói az emlékbeszédben a legszakavatottabb oktatási anyagot és a legajánlatosabb alak körvonalait találják föl. Mindaddig, a míg alsóbb és felsőbb fokú tanítóink azokat az elemeket, melyekből az iró e jellemrajzot összealkotta, kellőképpen nem méltányolják és azokat a tanításban a leglényegesebb sarkponttá nem teszik, az oktatásból a megelevenítő szellem fog hiányozni. Tompa szerint fcúgy ismerjük meg a multat, hogy előkészítsen a jövőre.)) Ugyancsak ilyen nagyértékű paedagogiai tanulságot talál a szakember «A nő helye; hivatásának szépsége és fontossága)) című alkalmi beszédben, vagyis abban, a melyet Tompa Draskóczy Sámuelné felett 1853-ban elmondott. Hazai viszonyaink között a nőnevelés kérdését — a szakiskolákat ide nem sorozva — hasznosabban senki sem oldhatja meg, mint az, a ki nevelése céljául oly eredményt tűz ki, a milyen hölgyalakot eme szónoklat elénkbe állít. A női élet psychologiája oly közvetlenséggel van e műben festve, hogy a nevelői kéz minden anyagot és színezést készen talál. S a mely nőnevelő intézet ezeket az irányelveket elfogadja, annak nemzedékeken át nem kell attól félnie, hogy nincs álláspontja, és hogy az kifogásolható. Munkájának ugy az elejét, valamint a végét jól látja s bármelyik tanító működését a legkönnyebben megmérlegelheti és annak a kellő irányt megadhatja. Mily nagy előny és haszon háramlanék ebből a mi leánynevelő intézeteinkre! «A férfié — mondja az említett beszéd — a dicsőség és zaj; a nőé az egyszerű csendélet. Mihelyt ezt a zajtalan kört, ezt az otthonos fészket szűknek találja a nő, s a világ zajába vágyik, szerephez óhajt jutni, feltűnés után sóvárog: nem fogta fel női hivatását s megtéveszté életösvényét. Szép, ha a férfi hasonlít a saskeselyűhöz, a melynek küzdelem kell és föllengés; de sokkal szebb, ha a nő szelíd házias galamb, a melynek nem kell más, mint nyugalom és szerelem. Nem akarom a nőktől elvitatni a nagyratörő szellemet s képességet, de mégis azt