Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-07-14 / 28. szám

2. Hogy minden tanügyi bizottság — a dolog természeténél fogva — e

gy_

e

gy küldötte, megbízottja által szerezzen magának tudomást arról, hogy az egyházmegye egyházközségeiben miképen áll a tanítás külső és belső sikere. 3. Hogy anyagi körülményeink és geographiai fekvésünk ebben a tekintetben arra utalnak, hogy a felügyeletet — a többi törvényes felügyelet mellett — a legilletékesebb alkalommal: a zárvizsgán a szomszéd vagy közelebb lakó lelkész eszközölje. 4. Hogy a szomszéd vagy közelebb lakó lelkész véleménye a tanügyi bizottság jelentésének alapul szolgáljon. Az én kedves kollégám diffikultálja ezt azzal a — bocsánat, szerintem hamis — okoskodással, hogy «így a sarkadi nagy és fényes egyház Sarkad-Keresztúrra; Debrecen M.-Pércsre; Hód-Mező-Vásárhely Csorvásra stb. lenne utalva.» Megengedem, hogy Sarkad és Sarkad-Keresztúr, Debreczen és M.-Pércs, Hód-Mező-Vásárhely és Csorvás között lakosság számát, képzettségét és intelligentiáját tekintve nagy a különbség : megengedem azt is, hogy Sarkadra, Debreczenbe, H.-M.-Vásárhely olyan papokat választanak, kik talán (sőt valószínűség szerint) mind tudományos képzettségben, mind az ékesszólásban magasabban állanak, mint Sarkad-Keresztúr, M.-Pércs és Csorvás lelkészei; de már azt semmiképen sem engedhetem meg, hogy a sarkad-keresztúri pap Sarkadon, az m.-pércsi pap Debreczenben, a csorvási pap Hód-Mező-Vásárhelyen ne volna képes a vizsgálatokon sikeresen résztvenni és azoknak eredményéről hű jelentést tenni. Az egyházak lehetnek különbözők, népesség, képzettség, intelligentia szerint — de a lelkészek — ha képzettségre nem is, a mi igen természetes — de jogra, egyházi szolgálatok teljesítésére, azon az alapon, liogy lelkészi oklevelüket egyformán kapták, teljesen egyenlő joggal bírnak. Ezt az igazságot csak az nem látja be, a ki a személyeskedés terére lép, és érveit — a közügy fontos érdeke ellenére — annak talajából meríti. Abban a tekintetben tehát, hogv a szomszéd vagy közelebb lakó lelkészek a tanügyi bizottság megbízásából a zárvizsgálatokon jelen legyenek és azok eredményéről a tanügyi bizottságnak jelentést tegyenek, szerintem épenséggel nincs akadály, sőt kívánatos, a mennyiben a teljesen független véleményezés csakis olyan közegtől származhatik, mely sem a szokás, sem az ismerettség által a legtávolabbról sincs befolyásolva. Vagy legalább annak látszatát mellőzi. Hiszen kérem, kedves kolléga Úr, nem ezt hozta-e be az állam? Szó sincs róla, a mi viszonyunk iskoláinkkal szemben, nem olyan, mint az államé a különböző hitfelekezetek iskoláival szemben. De ott is a tanítás sikerének alapos megismerése volt a fő cél, és ebben illetékes közegnek, a felügyelet gyakorlását illetőleg, nem a helybeli iskolai igazgatóságot fogadta el az állam, hanem a valóban „józan elmélet alapján" a küldöttét, a megbízottét, kinek pártatlan függetlensége és megbízatásának komoly volta és méltósága bizonyára bizonyítja a szándékolt eredményt. Mindezek alapján indítványomat fentartom és ha az egy szűkebb körű értekezleten, helyesebben lelkészi összejövetelen, mely egyházmegyénkben, a mi kis körünkben most van alakulóban, a megfontolás rostáján átmegy, úgy a mint most van, vagy változtatva, egyházmegyei közgyülésünkhez be fogom nyújtani. Annyival is inkább, mert azt az indítványt, melyet az enyém helyettesítője gyanánt Nagy Sándor ágyai lelkész úr közölt, egyáltalában el nem fogadhatom. Győzzön a mi jobb, de az ő indítványát jobbnak nem tarthatom. Hogy miért, azt is megmondom. A fentebb említett négy tényező mellett, melyek a népiskolai felügyeletet vannak hivatva teljesíteni, egyházmegyéinkben szórványosan be van hozva még egy ötödik is, az úgynevezett körlelkészség. Ez a körlelkészség több egyházra vonatkozólag az egyéni benyomás, észrevétel, véleményezés alapján működött. Időknek multával sokhelytt megszűnt, megszűnt nálunk is, a solti egyházmegyében, nem azért, mintha nem lett volna életre való intézmény, hanem egyszerűen azért, mert a körlelkészek, kivált a népes gyülekezetekben, mint a melyeknek lelkészeit érdemesebb voltuknál körlelkészekké kinevezték vagy megválasztották, annyira el voltak foglalva saját egyházukban, hogy a körlelkészség sikeres gyakorlására alig jutott idejük. E mellett, még az állami tanfelügyelői intézmény behozatala is nagyon befolyt arra, hogy a körlelkészség, helylyel-közzel, a buzgóság lankadásával megszűnjék. Nos mit akarok én ? Nem egy embernek több iskolára való felügyeletét, hanem hogy minden iskoláról, minden évben egy-egy megbízott tegyen jelentést. Mit ajánl ezzel szemben Nagy Sándor ágyai lelkész úr? Három tagú körbizottságot, mely nem egyébb, mint a körlelkészség eszméjének szélesebb alapra való fektetése. Nekem az egyéni, személyes meggyőződés alapján készült jelentés kell, neki pedig egy bizottságé, mely három tagból: lelkészből, egy világi egyénből és egy tanítóból álljon. Már magát a bizottság eszméjét sem helyeselhetem ; mert egy népiskola milyen állapotának megitélésére, továbbá arra, hogy arról hű és kimerítő relatio adassék, teljesen elég egy egyén, főképen ha az, mint pap, jártassággal bir a nevelés- és oktatás kérdéseiben, a mi természetesen mindenkor nemcsak feltételezhető, de meg is kívánható. A mi pedig a bizottság összeállítását illeti, ugy a mint azt az ágyai lelkész úr javasolja, az ellen tiltakozni vagyok kénytelen. Javaslata szerint a 3 tagú bizottság álljon egy lelkészből, egy világi egyénből, és okvetlen egy tanítóból. Értsük meg egymást. Az az «okvetlen» szó nagyon sokat fejez ki. Egy egész életirányt, egy eszmét, melynek szolgálatába állt az, a ki papirra tette. Kifejezi a tanítói kar mentől magasabb színvonalra emelésének élénk vágyát; azt a szükségérzetet, hogy tanítóink, kik a veteményes kertnek munkásai, épen olyan joggal bírjanak a népiskolai felügyelet kérdésében, mint mi, a kik az Úr szántóföldjének vagyunk a munkásai. Nos kedves kolléga, üdvözlöm önt — ismeretlenül is — ezen a téren. Mindenkor édes öröm hatja át lelkemet, ha látom, tapasztalom, hogy egyházunk tanítói kara a lelkészi osztály elismerésében és támogatásában részesül. A tanítói kart, mint testületet általában, azokat pedig, kiknek lelkes, ügybuzgó munkálkodását ismerni szerencsém van, különösen tisztelem és becsülöm. Jól tudom, hogy milyen magasztos hivatást töltenek be és főképen nekünk lelkészeknek mennyire segítőink a vallás-erkölcsi élet fejlesztésében. Nincs az a jog, melyet tanítótól, ha az megilleti, megvonni akarnék; nincs az az áldozat, melyet hatáskörömben a tanítói érdekek megóvására megtenni kész ne volnék. De mert mindezekre lelkem őszinte indulatjából, legbensőbb meggyőződésem szerint kész vagyok, még ebből nem következik, hogy a tanítói kart olyan jogokban akarjam részesíteni, melyek, nem mondom még nem illethetnék, de a melyek specialiter más jogai. Ebben az esetben, a népiskolai felügyelet kérdé-