Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1889-07-14 / 28. szám
sében, felfogásom szerint, úgy áll a dolog, hogy a tanító kötelessége a tanítás, a lelkész kötelessége a felügyelet. Tegye meg mindegyik a magáét és egyik se kívánkozzék a másik hatáskörébe. A ki egy fokkal magasabb fokon áll: a lelkész, képzettségénél és tanulmányainál fogva, taníthat és kell is tanítania ; de a tanítónak arra, hogy ő saját egyházán kívül, a hol mint igazgatótanító gyakorolhat felügyeletet, más egyházban, sőt egy egész környéken iskolai felügyelő legyen, sem érdeke, sem jogos kívánsága nem lehet. Ismerem a tanítói aspiratiókat és épen ezeknek ismerete adja tollam alá, a fentebbieket. A társadalmi életben és hivatalos magatartásban az osztályok elkülönítésének nem vagyok barátja; de az egybeolvadást a jogi fogalmak össze-vissza cserélgetésével nem helyeselhetem. Méltóztassék elhinni, hogy ezt a tanító kar iránt érzett nagyrabecsülésem mondatja velem. A míg a tanítói kar megmarad és meg akar maradni saját hivatása mellett, működése nagy horderejénél fogva általános elismerésre méltó ; de mihelyt a korláton túl jogokat formál magának, nagyrabecsülésünket bizonyos tekintetben kockáztatja. Szeretem én a törekvést és az előhaladási vágyat; ápolom is, magamban épen úgy mint másban; ápolom tanítóinkban is ; de ne téveszszük össze a fogalmakat. A mi tanítóinkat részben az jellemzi, hogy ők nem előre törekedni és előre haladni akarnak, mert önképzésükkel, nagyon kevés percent kivételével, alig foglalkoznak; hanem arra egytől-egyig mind készek, hogy vindikálják maguknak ama jogokat, melyek a lelkészek jogai és ha csak egyetlen egy köröm feketényit megtagadnak tőlük ezekből, már kész a panasz, a lamentatio az elnyomatásról. így ismerve, de saját hatás- és működési körükben becsülve tanítóinkat, az indítvány ama részét, mely egy tanítót akar népiskolai felügyelővé kinevezni, épen olyan kevéssé fogadhatom el, mint a harmadik tag megbízatását, a ki a világi elemből van kijelölve. Ugyan mit keressen ott, ilyen kisebb dolgok elvégezésénél a világi elem, midőn sokszor a nagyobb fontosságú dolgok elvégezésére is alig szerencséltetnek bennünket megjelenésükkel ? Ne éljünk vissza azzal, a mi egyházi életünkben jó és üdvös; a só kelletén használva szükséges, de túlságos használata nem kívánatos. De eltekintve mindezektől a felügyelő bizottság fentebb érintett összeállítása ellen, feltéve, hogy a bizonyság eszméjét álláspontommal összeegyeztethetném, még egy másik fontos érvem is van. Ez az, hogy mi mindig és mindenben vegyes bizottságra szorulunk vagyis, hogy mindig mintegy támogatóra rászorulunk a világi és tanítói elemre. Hát nincsen meg nekünk lelkészi osztálynak a magunk függetlensége, és intézkedésünk szabadsága a bennünket illető dolgokban? A felügyelet joga, a népoktatás terén, egyházi és állami törvényeink értelmében a lelkészi karé ; mi vagyunk a felelősek, állammal és egyházzal szemben, a mi iskoláinkban történik, mind a siker, hátramaradás tekintetében. Miért vonjunk bele oly elemeket, melyek egy része társadalmi tekintetben felettünk állhat, de szakképzettségüknek fogyatékossága miatt magát az ügy sikerét nem mozdítják elő ? miért vonjunk t>e más részről oly elemeket, melyek a tanítás teljesítésére vannak hivatva, nem pedig annak felügyeletére? Egy szóval: a felügyelő bizottság összeállításában, ha ugyan a bizottság eszméjét elfogadhatnám, mind a világi elemet, mind a tanítókat kizárni óhajtom. Kizárni ezen elv alapján: suum cuique. Indítványomat és indokolását fenntartom. A felfogás tekintetében tévedhetek, de reménylem, hogy ha rossz is az, indokaimat részletesen előadtam. Nem hiszem, nem hihetem, hogy rossz legyen. A ki népiskoláink mai helyzetét ismeri, annak el kell ismernie azt is, hogy valami úton-módon segíteni kell rajta. Én az ^ egyéni megbízást, a többi faktorokkal szemben, tettem indítványom alapjává; hogy helyesen-e, Ítéljék meg mások. A bizottság eszméjét, úgy a mint Nagy Sándor ágyai lelkész úr proponálta, részemről el nem fogadhatom, és szavazatomat soha sem adnám rá. A saját indítványom sok ember szemében szálka lehet, de nem hiszem, hogy halva szülött. Ha ma még nem él, élni fog szent meggyőződésem.... a jövőben. Isten velünk 1 Foktő. Feleki József, ref. lelkész. , KÖNYVISMERTETÉS. Örök életnek beszéde. Egyházi beszédek. Kiadta Kecskeméti Ferenc a békési ev. ref. egyház egyik r. lelkipásztora. Szerző tulajdona. 2jo lap. Ára i frt 50 kr. Nagy lelki örömmel, nemcsak, de valóságos benső vallásos épüléssel tanulmányoztam át a buzgó fiatal lelkipásztornak fentebb jelzett egyházi beszédeit és készséggel teszek most tanúságot mellettük a nyilvánosság előtt is, mert ezeknek minden sora csakugyan a Krisztust prédikálja, az örök élet forrásából merített vizet csergedezteti a lelkeknek táplálására és felüdítésére és nemcsak egy rövid órát akar kötelességszerűleg múlékony hatású, röpke, csillogó szavak halmazával s kikeresett szónoki fogásokkal eltölteni, hanem a legkomolyabban óhajtja a Krisztus anyaszentegyházát építeni s az evangéliumot hirdetni. Az egész könyvön meglátszik, hogy szerző legszentebb meggyőződése az, a mit az előszóban ((Örök élet útja» című műből idézve mond : «Ha az ég legfőbb magassága volna szószékem s a megváltottak egész serege hallgatóságom és az örökkévalóság volna életem : Jézus lenne beszédem tárgya egyedül)) s ehhez hozzá teszi: «Mást nem tartok érdemesnek sem prédikálni, sem hallgatni)). És ebben tökéletesen igaza van ; de már e teljesen igaznak elismert alapelvnek gyakorlati kivitelénél, jobban mondva, alkalmazásánál nem tudok szerzővel mindenben egészen egyetérteni. Theologiájának központjában a Krisztus keresztje áll a róla lecsorgó vérrel, mely a bűnösöket mosogatja. Ez a keresztyénség fundamentuma, igaz ; de a váltságnak, a kereszthalálnak olyatén teljes anthropomorphistikus és mintegy ex opere operato hatású felfogásán, mint a minő szerzőnél nyilvánul, már Pál apostol jóval túlemelkedett, mikor azt sürgette, hogy teljesen subjectivvé kell bennünk lennie annak, a mi a Krisztusban és vele objectíve történt. Az áldozatnak zsidós felfogásától a rabbi képzettségű apostol nem tudott egészen megszabadulni; de már ő is mélyen érezte, hogy annak az áldozatnak csak úgy lehet ránk nézve értéke, ha azt valamiképen elsajátítjuk s ez a miként? épen az, a miről az apostol annyit beszél a hit, az újjászületés, a szt. lélek közlése, a megigazulás, megszentelődés és kibékülés eszméit fejtegetve. A Krisztus áldozatának tehát nem azt az Anzelmféle középkori, mint inkább a Pál apostoli vagy a Jánosféle evangéliumban nyilvánuló ősegyházi felfogását kellene hirdetni. Amabban annyi méltatlan, annyi megfoghatatlan, annyi sekélyes és annyi gyarló emberi gondolat van, míg emebben meg annyi fenséges, megérthető, annyi mélységesés annyi igazán isteni eszme van, mely csak abból a lélekből születhetett, a mely még az