Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-07-07 / 27. szám

tőkepénze, mindez bizonyára az egyház buzgó lelkészének, Sárközy Sándor úrnak érdeme. De a rideg stastisztika itt is szomorú állapotokat tüntet fel. Ez egyház is a hidasdi magyar egyház útján van, fogy s pusztul itt is a magyar s szaporodik a német. Püspök úr remek beszédében, a midőn nem késett kifejezést adni a nép készsége, s az egyház anyagi viszonyának rendezettsége feletti örömének, kifejezést adott egyszersmind fájdalmának is a szomorú erkölcsi állapotok felett. Mert a dunántúli magyar népnek bűnei, fényűzés, mértékletlenség és ama más titkos bűn szedi itt is évről-évre áldozatait. A nagy-pali iskola örvendetes benyomást tett püspök úrra, a gyermekek szépen és meglepő értelmességgel feleltek, s az oltani ifjú lelkiismeretes tanító valóban rászolgált a dicséretre, mi osztályrészéül jutott. Kedélyes és egészen családias jellegű ebéd után, melyet Nagy Ignác kölkedi lelkész kedélyes adomái is fűszereztek, 3 órakor búcsút mondtunk Nagy-Palnak s útnak eredtünk a közel fekvő történelmi nevezetességű Pécsvárad felé. A szép kies fekvésű város határán, megjelent az elöljáróság, ezenkívül Pécsvárad lévén a tanulmányi alap dunántúli uradalmának központja, megjelent Tószt Gyula praefectus vezetése alatt az uradalom tiszti kara testületileg, melynek püspök úr a jegyző üdvözlő szavaira adott válaszában sietett is e figyelméért köszönetét kifejezni. Mintegy 30 kocsi érkezett meg a szép helyen fekvő, példás jó Ízléssel épült, városias jellegű új paplak elé, melynek tágas udvarán több száz főre menő közönség gyűlt egybe rang, nem és vallás különbség nélkül, mohón várva a pillanatot, melyben megláthatja a nagynevű főpapot. A ház főbejáratánál a gyülekezet közkedveltségü lelkésze, Bús Lajos intézett püspök úrhoz szép, szívből jövő és szívet megindító üdvözlő beszédet. A szép uj papházból, ezt tudtuk mindnyájan, hiányzik valaki, ki oda fel ama sok hajlékú égi házba költözött, s így elég volt egy gyengéd célzás, hogy mindnyájunk szemére kiüljenek a részvét könnyei. Püspök úr a lelkészhez intézett válaszával már foglyul ejté minden jelenlevőnek 1 szívét. Pedig mi volt e pár szó ama beszédhez képest, mit tőle ott a zsúfolásig megtelt szép templomban hallottunk! A főpásztori beszédből természetesen nem hiányzottak az elismerés szavai, mert a gyülekezet az utóbbi években szép áldozatokat hozott, de sajnos, hogy a pécsváradi gyülekezet tagjai előtt is fel kellett tárni ama bűnöket, egész meztelenségükben és utálatosságukban, melyek mint megannyi ordítozó oroszlánok itt is szerte járnak, elnyelve mindazokat, kik nem vigyáznak és nem imádkoznak. A beszéd és ima behatása alatt egy szív sem maradt hidegen, egy szem sem maradt szárazon. Pécsváradon különben, s ezt örömmel jegyzem meg, az istenitisztelet szépségét, méltóságát emelte, vagy legalább nem kisebbítette, mint több helyen, az ének és orgona. Istenitisztelet után, mint rendesen az iskolalátogatás következett. A tanterem külsejével, felszerelésével, s a tanítás eredményével püspök úr meg volt elégedve. A várban, illetve annak szép parkjában, mely jelenleg a prefektus lakásául szolgál, töltött kellemes félóra ulán estebédhez ültünk. Ez a paplakon volt, hol szép társaságban, jó vacsorában, szellemes toasztokban nem vala hiány. Az ottani róm. kath. vicarius úr, ez bizonyára sokakra kellemes benyomást fog tenni, távollétével tündökölt, s elmaradását is, bizonyára csak feledékenységből mulasztotta el kimenteni. Másnap 24-én következett a «végpont», az esperesi székhely, Várkony meglátogatása. S midőn az itt látotttak és hallottakról irok, kezdhetem ezen, hogy: niinc venio ad fortissimum. Mert az ottani fogadtatásnál, ha volt is a körút alatt fényesebb, impozánsabb, de melegebb, szívélyesebb bizonyára egy helyen sem volt. Már a falu határán meglepő fogadtatás várt püspök úrra. Mert Festő Szabó István, Várkony ismert tvpikus nép költője, ugyancsak ékes menetű és rímélésű „versözönnel" üdvözölte püspök urunkat, ki beszédje végén pár sornyi versben megköszönte ezt a figyelmet «poéta társának.d Bandérium, zászlós kocsik hosszú sora tették a fák közé rejtett regényes kis faluba való bevonulást ünnepélyessé. Lombok és virágok közt értünk a finom Ízléssel feldíszített szép új paplakhoz. Itt a kapuban egy várkonyi értelmes polgár, Szabó József uram intézett egyszerűségében is szép beszédet az Úr nevében érkezett vendéghez, kit a papház ajtajánál várt az érdemekben megőszült, de ifjú kedélyű hű kisérőtárs, ki az elfogultságtól szóhoz jutni nem tudva, csak oda mutatott az édesen hívogató feliratra: «itt pihend ki fáradalmid.» De a pihenés előtt még itt előbb munka várt püspök úrra. S abban a szép kis templomban tartott nagyszabású és hatású szónoklat és a tágas, jól felszerelt iskolában tanúsított mindenre kiterjedő figyelem mutatta, hogy a főpásztor terhes útjában, hosszú futásában meg nem fáradott. Mert az ottani beszéd, mely nemcsak a várkonyi gyülekezethez, hanem az egész egyházmegyéhez volt intézve, kiterjeszkedve ennek folyamán egész körútján tett tapasztalataira, ez az utolsó főpásztori beszéd koronája volt az eddig hallottaknak. Körülbelül dél volt már, mire a hivatalos dolgok véget értek. S nemcsak a pap ház és templom szép díszítése, hanem a menü is mutatta, hogy Várkonyban ügyes Márthák és finom érzésű Máriák vannak. Ébéd után, melyben a pécsváradi urak közül is sokan résztvettek, egy kedélyes kirándulás következett a várkonyi hires gesztenyésbe, hol püspök úr kíséretével együtt évezredes, hatalmas gesztenyefák árnyában pihente ki az út fáradalmait. Az utolsó est a búcsúzás estéje volt. Vacsora után Mészáros János egyházmegyei főjegyző úr intézett püspök úrhoz a tolnai papság nevében nála megszokott ékes szólással meleg hangú búcsúszavakat, mire ő válaszolva köszönetét fejezte ki nem csak az ott jelenlévő, hanem a távollévő lelkészeknek is, ragaszkodó szeretetükért, melylyel őt útjában házaiknál mindenütt fogadták és kisérték és különös köszönetet mondott az őt útjában lankadatlan buzgalommal és fáradhatlan gondossággal követő esperesnek és az őt mind a 24 anya- és 3 leány egyházban teljesített látogatásában végig kisért Horváth Ignác egyházmegyei világi tanácsbiró úrnak, ki Szilassy Aladár gondnok urat helyettesítette. E hivatalos búcsú toasztok után megeredt a többi kedélyes hangú toasztok árja, mert mindenki kedves kötelességének tartotta, hogy püspök úrhoz, pár búcsúszót, vagy köszönő szót intézzen. S az áldott lelkű főpap az ott jelenlévő, őt híven kisérő Timotheusokról sem feledkezett meg s felköszöntve őket, kívánta nékik, hogy legédesebb vágyaik mihamarabb kielégítést nyerjenek. Mondanom sem kell, hogy e tószt az ott jelenlévő összes érdeklettekre, kiknek sorába tartozni e sorok Írójának is szerencséje volt, igen kellemes benyomást tett. Másnap fájó szívvel vettünk búcsút mindnyájan, kik ott jelen valánk, püspök úrtól, ki Pécsváradon át Pécsre sietett fivéréhez, illetve édes anyjához. Hogy ott minő fogadtatás várt reá, arról nem irhatok, de mint