Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-07-07 / 27. szám

ismét nem azt értem, hogy talán szerző középszerű theologus diák lehetett és nem sokat tanult; nem! Lehetett igen kitűnő papnövendék és gyakorlatilag nagyon jó lelkész is lehet és mégis nem theologiis egyéniség, hanem moralista. Erre enged következtetni ez a huszonöt beszéd, melyekben igazi speciális keresztyén vallási tartalom igen-igen kevés van, úgy, hogy az általános morál terén mozgó tartalmukkal ezeket bármi felekezetű és vallású pap elmondhatja botránkozás nélkül ; a kérdés csak az volna, hogy használ-e velük a legcsekélyebbet is ? A keresztyénségnek nagy üdv-tényei a lehető legfelületesebb felfogással jelennek itt meg ; a halhatatlanság nagy eszméje egyetlen egyszer említtetik mintegy csak futólag; a váltságról, mintha szüksége sem volna rá, alig emlékezik, szóval a vallásos léleknek szükséges dolgaival majdnem semmit nem foglalkozik, hanem csak moralizál, hol jobban, hol rosszabbul. A biblia és a vallásos lélek mélységeire kell a hálót lebocsátani s akkor lesz majd a Krisztus szerint való a halászat. Moralizálni úgy is moralizál eleget népünk maga is, persze más kérdés, hogy e szerint él-e? de evangéliumot hirdetni nem tud, s ezért van szüksége a papra. És ha mindég csak a mindennapi életet nézi szerző, mert ezt látszik tenni, folytonosan tapasztalataira hivatkozván, és nem merül be azután az evangelium gyógyító és örökéletet csergedeztető vizébe: akkor nem csodálom, hogy az a bántó pesszimizmus a maga rozsdájával máris megfogta lelkét. Az evangelium hirdetője legyen inkább túlzó optimista; de a világot rosszabbnak látnia, mint a milyen, nem szabad, mert nem szabad igaztalan dolgokat felvinni a kathedrára. Az egyes beszédeket illetőleg az I. beszéd bevezetése üres, semmitmondó frázisok halmaza. Micsoda képtelenség a 4. és az 5. kikezdés a reményről. («Száll az idő gyors szárnyakon s vele szállott el reményünk is egyenként örökre» és «De az ember tovább küzd és tovább reméb). A szinfalszaggatás hatásvadászata. A textus az igazak reménységéről szól és nem mint szerző, az okos reménységről, tehát a főtétel és felosztás nincs a textus tartalmában. Igen gyarló a beszéd 2-ik része, melyben próbál az életből meríteni; de anyaga hamar kifogy és a felszínen marad. A II. beszédnek bevezetése szép; de ki látott már sötét oldalt ragyogniP (12. 1.) A 2-ik részben sok erőltetettség van; legjobb a 3 — ik rész. A újság keresés ízléstelenségre ragadta szerzőt a III. beszédben ; mely megjárná egy lakodalmi toasztban, de nem a templomi kathedrán. Hiszen felosztásnak csak felosztás az Én. én. II: 1 alapján, hogy legyen a nő a) szép mint a rózsa; ^egyszerű, mint a gyöngyvirág és c) illatos, mint mind a kettő; de vájjon izléses-e és vájjon templomba való-e? A tárgyalás nem rosz; azonban egészben véve még sem prédikáció. A IV-iknél is a bevezetés jó, igen élénk Jefte lelkiállapotának festése ; de már nagyon gyarló az i-ső rész tárgyalása s a 2-iké sem jár mélyebben. Nincs határozott álláspontja a tárgygyal szemben, küzd vele. Szónokilag hatásosabbnak tartja úgy beszélni, a miként első pillanatban a tárgyat felfogta; azonban meggyőződése meg még sem az, és így aztán se hideg, se meleg. A fogadás meghatározása nem szabatos. Az V-nek felosztása egyike a legszebb felosztásoknak. Annál mesterkéltebb és erőltetettebb a Vl-iké. Nagyon helyesen kapja ki a tékozló fiú történetéből a főeszmét, de azt nem tudja közvetlenül, a szívhez szólólag tárgyalni, a beszéd a hallgatók feje felett dörög csak el. Nagyon gyenge, tartalmatlan beszéd a VII. Nagy hibája szerzőnek is, hogy mindég a legnagyobb dolgokat keresi és mindég superlativusokban beszél. (Pl. a 49. 1. a lemondásról szólva stb.) A VIII—ik elég ügyes homilia. Jól felfogta a példázatot s domborította ki annak egyes mozzanatait. Egészében azonban főeszme gyanánt mégis csak azt a gondolatot emelte ki, a mi benne a legcsekélyebb és a mi a legtávolabb áll a parabola intentiójától. Bizonyos bőbeszédűséget mutat. A gondolatgazdag példázat nála is sok gondolatot támasztott, de nem veszi észre, hogy mindég csak rokon- és nem új gondolatok körében jár. A legfőbb alakkal — az irgalmas samaritánussal — foglalkozik legkevesebbet s az aránytalanul hosszú bevezetés után valóban meglep, hogy oly gyorsan végez az egészszel. A IX. beszéd i-ső részében sok mindenről beszél, a mi nem tartozik a dologra. Igazán Ádámtól-Évától kezdi. Pedig van érzéke az alkalmiság iránt, mit úgy a textus választás, mint a bevezetés élénken tanúsít. A 2-ik rész émelygős, negélyzett hatásvadászat. Nincs az egészben semmi vallásosan felemelő, de van annál több a pórt megríkató elem. Ilyen általánosságokban mozgó, kevés reális tartalommal biró beszéd a X. és XI., mely utóbbiban csak a 2. rész eleje és az alkalmazás jó, különben bombasztikus üresség az egész. («Hol először meghal a hit, aztán a mindenség!)) 77. 1. hát mi ez?!) Több jó gondolat és különösen mély érzés van a Xll-ben s bár a beszéd felosztása bizarr, e mellett igen sok kedély nyilvánul a XIII. beszédben (90. 1.). Semmi bizonyítás, semmi mélység sincs a XlV-ben. A húsvéti alkalommal a legközönségesebb s a közvetlen vallásos életre nézve a legelvontabb gondolatokat fejtegeti. Elég tisztességes, közönséges s népszerű beszédek a XV.—XVIII. számúak, de csak ez utóbbiban van több emelkedettség. A XlX-nek két első része pünkösti hangulatú, szép ünnepi beszéd; de a 3—ik része már gyengébb, merő általánosság. A XX. ríkatóbbnál ríkatóbb helyzetek conglomeratuma, bántó üresség. Beteges, igaztalan felfogása az életnek. Egyhangú koldúsének az egész. (Különösen a 140. 1.) Felületes morális alapú a XXL, melyben semmi mással nem tud argumentálni, mint csak példákkal. Igen keveset mondó s a nagy közönség előtt érthetetlen festés a 152. lapon levő részlet a XXII. beszédben, melynek alapeszméje különben igen szép (pl. a 153. 1.). Jó a 2-ik és 3 —ik rész is, hol az elmélkedés igaz hangját eltalálja; de a halhatatlanság nagy eszméje csak egy pillanatra csillámlik meg, ez eszmének mélységeibe nem bocsátja le lelke mérő ónját. Hangulatteljes, jó, népszerű elmélkedés a XXIII. Egyik igazán érett, kidomborodó egyéni jellegű beszéde ez e kötetnek. Szép a XXIV. bevezetése és jó a contextusból folyó felosztása is. Az i-ső rész azonban nem eléggé bizonyít s csak egyes újjmutatásokat ad, holott az inventio elég gondolatgazdag. A 2-ik és 3-ik rész jóval magasabb szinvonalon áll az elsőnél. A maga subjectivitását is, melyet a beszédekbe több-kevesebb sikerrel próbál belevinni, itt elég szerencsésen vegyitette be. Végül a XXV. beszédet is a kötet egyik sikerültebb alkotásának mondhatjuk szép bevezetésével, jó felosztásával és tárgyalásával, ünnepi hangulatával és frázisoktól ment kitűnő irályával. A szerzőnek mindenesetre vannak oly tulajdonságai, melyek őt majd iróvá tehetik; de magasabbra kell még szárnyalnia az eszmék hónába és mélyebbre kell hatolnia az evangéliumba s az emberi lélek rejtélyeinek titkaiba. Ezek nélkül nagyobb irodalmi sikerre egyáltalában nem számíthat. Kenessey Béla.