Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-30 / 26. szám

jelentéktelenebb is, tőle ne származott volna. Aki csak felületesen ismeri is Pálnak munkásságát, hogy ő milyen messze kiterjedő összekötetéssel birt és milyen benső viszonyban állott az általa alapított gyülekezetekkel, s azoknak egyes tagjaival, hogy mennyire érdeklődött a gyülekezeti tagok helyzete, testi és lelki jólléte iránt: kénytelen elismerni azon állításnak igazságát, hogy Pál apostol munkássága irodalmi téren is mélyrehatóbb és messzebb kiterjedő lehetett, mint Baur és utánna többen állították. Ami a római levelet illeti, még mindig vitás kérdés, hogy a gyülekezet többsége pogány vagy zsidó keresztyénekből állott-e ? E kérdés pedig nagyon fontos, mert ennek ilyen vagy amolyan irányú eldöntésétől függ a levél céljának, s bizonyos tekintetben tartalmának meghatározása is. Holtzmann erre vonatkozólag azon meglepő kérdést veti fel, hogy vájjon maga Pál apostol is tudta-e biztosan, midőn e levelet irta, hogy kikből állott a gyülekezet többsége? O a levél irása előtt Rómában nem járt, s az ottani viszonyokról csak egyeseknek nem egészen megbízható előadása után alkothatott magának valamilyen képet, mely azonban hiányos lehetett. Talán e kérdés megoldható volna úgy, mondja Holtzmann, hogy Pal apostol a római gyülekezetet olyannak tekintette, mely zsidó és pogány keresztyénekből állott, s levelében mindkét pártra tekintettel volt. Midőn arra gondolt, hogy ez a gyülekezet pogány földön van, akkor annak tagjaihoz, mint pogány keresztyénekhez szólott, midőn pedig arra reflektált, hogy a gyülekezeti tagok a theokráciai néppel összeköttetésben voltak, akkor úgy beszélt hozzájok, mint zsidó-kéresztyénekhez. Ezen felvétel által sokat veszt ugyan jelentőségéből a kérdés, s a két ellentétes felfogás e mellett csak egy ártatlan statisztikai differenciának tekinthető, de ez által a kérdés alapjában nincs, megfejtve, a két felfogást egymástól elválasztó űr nincs betöltve, hanem csak betakarva. E nagy munka a históriai kritika további feladatát képezi. A két koiinthusi levélnél még több a megoldatlan kérdés. Nem csak az ott levő pártoknak egymáshoz való viszonya nincs kellőleg felderítve, hanem még az sincs megfejtve, hogy vájjon irt-e az apostol a két levél között még egy harmadikat is vagy a két levél irása közti időben megfordult-e a gyülekezetben és végre egységes-e a 2-ik korinthusi levél ? Ez utóbbi kérdésre a levél tartalma adott okot. A levél ugyanis 3 szakaszra oszlik; az 1 — 7. fejezetben az apostol személyes viszonyairól szól, a 8—9. fejezetben könyöradományok gyűjtésére buzdítja az olvasókat, a 10—13. fejezetben pedig újra visszatér személyes viszonyaira, s inti a híveket, hogy ne hallgassanak ellenségeire, kik a gyülekezetet el akarják tőle idegeníteni. Azon körülmény tehát, hogy az apostol az utolsó 4 fejezetben újra visszatér a maga személyére, többeket azon felvételre vezetett, hogy a levél nem egységes. Már a mult század végén Semler, majd később Weber 2 vagy 3 levélre osztották fel. A 70-es években pedig Haustrath újította fel e nézetet, s a négy fejezetű levélről (10 — 13. fejezetben) irt tanulmányában tüzetesen foglalkozik e kérdéssel, de állítása nem talált viszhangra. A mi végre a galaeiai levelet illeti, ennek sem tartalma, sem egysége sem hitelessége, eltekintve Bauer Brúnónak eddig figyelemre sem méltatott nézetétől, megtámadásnak nem volt kitéve. A legújabb időben azonban épen e levélre és ezzel kapcsolatban Pálnak lentebb említett főleveleire vonatkozólag egy egészen új felfogás kezd lábra kapni, mely ha a tudományos kritika tűzpróbáját kiállja, a bibliai tudományt egészen új alapokra helyezi, illetőleg az eddigi felfogást alapjában megváltoztatja. Ugyanis Steck 1888-ban «Der Galaterbrief» cím alatt egy terjedelmes tanulmányt irt, melyben azt fejtegeti, hogy a tübingai iskolának azon állítása, mely szerint a páli levelekben az apostoli kor mélyreható ellentétei és az akkor létezett partikuláris és universalis pártoknak szenvedélyes harcai tükröződnek vissza, egészen alaptalan, mert ezen levelek, s köztük a gal. levél is nem Páltól, s nem az apostoli korban keletkeztek, hanem a 2-ik század közepe táján. Lehet-e képzelni — mondja Steck — hogy azon éles ellentétek, melyek az apostoli korban tényleg megvoltak, oly gyorsan elenyészszenek, s a pártok egy egységes katholikus egyházzá egyesüljenek ? Azon ellentétek a 2-ik században is meg voltak, s ezen levelek nem az apostoli kor küzdelmeit, hanem a 2-ik század dogmatikai vitáit tükrözik vissza. Az isagogusok ez új felfogással szemben úgy vannak, mint körülbelől a 30-as évek végén voltak a theologusok Strauss Leben Jesujával. Egyelőre tartozkodó álláspontot foglalnak el, s a szakfolyóiratokban, ha Stecknek egy-egy állítását megtámadják is, egész íolfogását határozottan sem elfogadni, sem elvetni nem merik. A berlini Prot. Kirchenzeitungban Holsten épen most foglalkozik Steckkel, de csak Juliushoz irt bizalmas levél alakjában, anélkül, hogy álításainak tudományos cáfolatába bocsátkoznék. Ez alkalommal én sem akarok e dologgal tüzetesebben foglalkozni, hiszen már is visszaéltem az olvasók türelmével. Azonban, ha az ilyentéle kritikai dolgok iránt érdeklődik az olvasó közönség, később terjedelmesebben fogom ismertetni azon küzdelmet, mely a régi, és ezen legújabb felfogás közt kifejlődni kezd, s a melynek tudományos jelentőségét elvitatni nem lehet. Mellőzve a zsidókhoz írt levelet és az u. n. kath. leveleket, melyekre nézve a tudomány szempontjából figyelemreméltó nézet a legújabb időben nem merült fel, áttérek a Jelenések könyvére, erre a csodálatos könyvre, melyet hosszú időn keresztül sem megérteni, sem kellőleg méltányolni nem tudtak, pedig ma már az ős ker. egyháztörténetnek egyik legfontosabb okmánya. Midőn a históriai kritika már-már megállapodásra jutott, hogy a könyv az apostoli korban a szigorú zsidó ker. párt körében és szellemében Íratott: a legújabb időben megjelent néhány tanulmány e megállapodást alapjában megingatta, s a Jelen, könyvét újra a legélénkebb vita tárgyává tette. A ki isagogikai kérdésekkel valaha foglalkozott, s a históriai kritika iránt csak némi érzékkel is bir, az bizonyára a 13, 18. versben olvasható 666-ot, melyről azt mondja a szerző, hogy embernek száma, Néró császárra vonatkoztatta, s abban a meggyőződésben volt, hogy ebben megtalálta azt a kulcsot, melylyel ezen titokzatos könyvet kinyithatja. És a históriai kritikának épen ezen eredménye lett az újabb időben ismét kérdésessé. Völter Tübingában 1885-ben megjelent «Die Entstehung der Apokalypse» című munkájában megtámadja a Jelen, könyvének egységét és azt állítja, hogy lassanként, különböző terjedelmű feljegyzésekből állíttatott össze, melyek közül a legrégibb Néró idejéből való lehet, de Kr. u. 130—140. évekből is vannak egyesek. Ezen állítás kezdetben igen hideg fogadtatásra talált, de ma már mind jobban-jobban hódít. Völter szerint épen a 13. fej., melyben a fenevadnak száma jön elő, mely embernek száma, az apostoli kor után, a 2-ik században keletkezett. Ha a Jelen, könyve — mondja Völter — Néró után, Galba uralkodása alatt keletkezett, nem érthető, hogy miért jelöli a szerző oly titokzatosan a Néró császár nevét, ki