Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-23 / 25. szám

nemzedéknek orgonával begyakorolt s vezetett éneklése segíthet, kilépett a főpásztor a szent asztalhoz s tartá egyik remek beszédét, igazi lelkesedéssel, lángoló szónoklattal emlékezvén meg e gyülekezet fényes erényei, érdemeiről, de ostorozva is egyszersmind ama névtelen, sötét bünt, mely ellen már Ocsényben is fölemelte szavát. A beszéd rövid vázlata emlékezet után következő: ((Ellentétes érzelmekkel állok meg e helyen, s míg szemeimet meghordozom e régi templom keskeny magas boltívein, fehér falain, világos ablakain: eszembe jutnak a mult idők történetei, s elvonulnak lelkem előtt ama nagy és dicső alakok, kik közül a reformáció legelső korszakában, már 334 évvel ezelőtt, a híres Eszéki István, a nagyhírű és tudományú Sztáray Mihály és Szegedi Kiss István utódja volt a lelkipásztor e helyen ; s ha visszapillantok a vallási megújhodás, a reformáció mellett, hazánk s nemzetünk egyetemes történetének mesés múltjába is, a valószínű adatok nyomán egészen a hunnok dicső uralmáig jutok, kiknek ti utódai vagytok, mit bizonyítani látszik az is, hogy az Ete hun vezér nevét viselő puszta, máig is itt van a község közelében stb. És ti magatok viseletében, szokásaitokban, ősi erényeitekben máig is a régiek vagytok. 334 év óta — minden csábítás és erőszak dacára — híven ragaszkodtok az ev. ref, hithez, jelszavatok lévén a bibliai mondás: „ne mozdítsd meg a régi határt/" Szép jelszó, ha csak az ősi erények megtartására értetik; de veszedelmes lehet akkor, ha a régi rosszhoz való makacs ragaszkodást is jelenti. Ti megtartottátok csorbítatlanul az ősapák evangéliumi szent hitét s ez nekem nagy örömet okoz, örvendezve kiáltom: Decsen vagyok! Decsen vagyok! — folytatá tovább fájdalmas hangon a főpásztor — azon a Decsen, hol amaz ocsmány, névtelen bűn legjobban burjánzik; (itt ismét, mint Őcsényben, igazi prófétai lelkesültséggel s jézusi szent haraggal korbácsolá a már ismert átkos, nemzet pusztító bűnt, síri csendben igazatadó néma meghatottság és megdöbbenés között.) Decsen vagyok, hol ez utálatos bűnnek kiárasztó forrása fakad; innen terjedt el a bűn közel és távolba, s azért ti vagytok a felelősek Isten és világ előtt. Majd idézve a hajdani Sodorna és Gomora, Ninive stb. — példáját, igy kiáltott fel az ihletett főpásztor: «Jaj neked Korazim és Betsaida!» mondá hajdan az idvezítő — de ha ma ide jönne s megállna e helyen, bizonynyal így szólana : «Jaj neked Tolna, jaj neked Baranya, jaj neked Nagy-Dorogh, jaj neked Ocsény, de mindenek felett jaj neked Dees /" Majd ezután erős, meggyőző logikával, szívhez szóló szavakkal bizonyítja be a főpásztor az egy-gyermekrendszer átkos voltát s a több gyermekben nyilvánuló nagy istenáldást; mert — úgymond — anyai szeretet részekre osztva nem fogy, de sőt növekszik, a többfelé vágott kenyérnek édesebb lesz minden falatja. ((Szerencsétlen decsi anyák! kiket anyáitok megtanítottak e bűnre, avagy soha nem hallottátok, soha nem énekeltétek még a koronás költő eme szép enekét: Feleséged házadban, mint egy szőlővessző, Gyümölcsöt szépet hozván, ha eljő az idő, Meglátod gyermekidet te asztalod körül Renddel, mint olaj-vesszőt, kikben szíved örül. «De minek beszélem én ezeket tinektek? hiszen hallottátok ti már ezt többször, talán meg is bántátok, de nem tudtok tőle szabadulni. Azért beszélem, mert ennek országszerte elterjedt híre van. De én — mint hajdan a Krisztus — nem éktelen haraggal, hanem atyai szeretettel dorgálom bűneiteket; gyűlölöm a bűnt, szeretem és sajnálom a bűnöst!» (Több szentírási helyet idéz a krisztusi határtalan szeretet és irgalomról.) Majd az egy-gyermekrendszer gyakorlati kárait mutatja meg, igazán megkapó szavakkal, találó hasonlatokban. «Mi hasznotok van — úgymond — abból, hogy divatosan csak egy gyermekiek van ? Semmi. De károtok nagy. Elpusztultok és elszegényedtek. Nincs elegendő munkás kéz. Az egy-gyermek is selyemben, bársonyban jár, el van kényeztetve, dologtalansághoz van szoktatva. íme, milyen regi nép, régi gyülekezet vagytok s a munkás kéz hiánya, e névtelen, öldöklő bűn és a fényűzés miatt, maholnap szegényebbek lesztek a szomszédos kicsiny községek uj, bevándorolt, de munkás kezekkel megáldott lakosainál! Templomotok szűk, orgonátok nincs, iskolátok nyomorult helyzetben. Ámbár ez utóbbira nézve örömmel hallottam, hogy az építkezés erős akarata meg van bennetek, mint szintén azt is, hogy az építkezés költségeit nemcsak lélekszám, hanem vagyoni állás szerint is akarjátok kivetni magatok között. Helyes! Az erősebb viselje a gyengébbnek terhét is. Dicsérem bennetek a polgári és egyházi községnek szép egyetértését is. így boldogulhattok egyedül, mert minden ház, mely magában meghasonlik, eIpuszlnl. Ebből a szép egyétértésből merítem a reményt erkölcsi megujulástok s erősödéstek felől. Az egyetértés, a válvetett együtt működés s leginkább az evangyélium fegyverével legyőzhetitek gonosz ellenségeiteket, a köztetek eláradt bűnöket. Hogy ez valósággá legyen : mit tegyek érette ? Nem tehetek egyebet, minthogy veletek együtt szívből imádkozom!)) S itt egy alkalmi rövid, de remek imát mondott könyvnélkül a lelkes főpap, mely sok szemekbe méltó könyet csalt. Általában véve, bárhol elmondott alkalmi, épp a beszéd tárgyához simuló, rövid, megható imái — mint ima-remekek — még a más vallásúak előtt is az elragadtatás érzelmét költék fel s tolmácsolták. Isteni tisztelet után következett a szokásos iskola látogatás, majd a presbyteriumi gyűlés. Az iskolák fel diszítve zöld galyak és virágokkal, az ajtó felett eme felirat: „Jer áldott vendég, váiunk tégedet/" S jól várták a főpásztort, mert mindkét iskola növendékei kellő készültséget tanúsítottak. Baján Lajos rektor és Száraz Ferenc tanító, a püspök úr elismerő nyilatkozatával jutalmaztattak. De már a bresbyteriumi gyűlés — püspök úr sok bajt és eligazításra váró dolgot észlelvén — kissé sötétebb képet tárt fel s nyomott hangulatban oszlott szét. A hivatalos funkciókat este kedélyes vacsora követte a paplakon, Göde Károly lelkész és kedves édes anyja önzetlen magyar barátsága s szivélyes vendégszeretete által fűszerezett ételek kivárhatatlan sorával; e vacsorán részt vett a helyi és vidékbeli uradalmi tisztség r. kath. vallású tagjai közül igen sok, tanubizonyságáúl a két felekezet közt fennálló példás egyetértésnek s a házi gazda fennkölt, kicsinyes érdekeken túlemelkedő gondolkozásának. A pecsenyéknél Göde K. felköszöntvén — igen szépen sikerült, bár rögtönzött toastban — a szeretett főpásztort, provokálta őt, a saját kifejezése szerint már fáradtat s szólni nem akarót, egy fél óráig | tartó oly pompás viszont-toastra, minőt még nem igen hallottunk, miben általánosan gyönyörködtünk, meg-megszakítván azt, a közbeszőtt remek epizódoknál a felhangzó taps és éljen. E felköszöntőben — Göde K. előbbi szavaira reflektálva -— szépen kifejté a szeretett főpásztor, hogy a világi fényt és csillogást miért becsüli kevesebbre az ige hirdetésnél, s miért cserélte fel ezeket újra az egyszerű papi talárral ? Majd az igehirdető két hatalmas fegyverét, a hazugságot és igazságot hasonlítván össze, a jelen volt lelkészi karnak adott hatalmas leckét arról,