Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-23 / 25. szám

áldozatokban, nem az a szellem van, a mi a hegyi beszédben és Jézusnak többi áldásos beszédeiben. És nem volna különbség, fokozat e szent könyvek kölönböző részei közt? Mindenütt ^ ugyanazon joggal, egyformán üdvös, világos, tiszta, az Úrnak szellemétől ihletett volna ? Betű szerint, első sorától az utolsóig, ebben a rendben az Istentől lett volna diktálva? Szegény szellemünk le volt verve. Tisztelettel, de hangosan fejeztük ki kétkedéseinket. Megkettőztettük erőfeszítésünket, komolyságunkat, könyörgésünket. A betű megfojtott, megölt bennünket. Hanem az Isten könyörült rajtunk; mindnyájan örömkiáltásra fakadtunk, mikor tanáraink egyikének sértett öntudata e szavakban tört ki: «Levegőt! szabad levegőt! mert különben megfulladunk ebben a theologiában,» — Látják uraim, hogy egész hűséggel és őszinteséggel beszélem el, hogy volt olyan idő ifjú koromban, midőn nem mondhattuk azt, hogy «a te beszéded öröme és vigassága az én szívemnek)) — hanem ezt kellett mondanunk : «a te beszéded elnyomása értelmemnek, és szorongatása szívemnek.)) Mai napság vallásos helyzetünk egészen más. A bibliáról való ismeretünk visszaadta a békességet és örömet szívünknek ; hálával és szeretettel tértünk viszsza a szent könyvhöz; újra szabadon és lelkesedéssel mondjuk: a te beszéded öröme és vigassága az én szívemnek ! Honnét ez átalakulás ? Mi az, a mi nekünk viszaadta a bibliát, mely most már annál kedvesebb, annál becsesebb előttünk, minél közelebb álltunk ahhoz, hogy azt végkép elveszítsük ? Két dolog tette ezt: egyfelől a protestáns elv, és másfelől a történelmi tanulmányok. * * A protestantismus a bibliához való visszatérés volt. De hogy legitimáljuk a bibliát a hivő előtt és tekintélye ismérveit hogy mutassuk ki? A traditio vagy az egyházi atyák által? De hiszen a protestantismus épen ezt támadta meg és épen ezt vetette el. Nem, a biblia egy fensőbb elv által igazolja magát, t. i. a benső mysticus elv, a benső összeegyezés, a lelkiismeret belenyugvása, a szent léleknek szívünkben való tanúbizonysága által. Mindnyájan ismerik önök az első reform, confessionak ama híres állítását, mely abba Calvin szavára tétetett be : ((Elismerjük e könyveket canonicusoknak és hitünk szabályozóinak lenni, nem annyira az egyház egyetértéséből, mint a szent léleknek belső hitetéséből és bizonyságából.)) Ne gondolják önök, hogv ez csupán calvinista elv; feltaláljuk ezt a reformált egyházak mindegyikében és minden irányzata között. Ismerjük a nagy Luthernek e tárgyban bámulatos függetlenségét: «Az írásnak csak azon mértékben van becse előttünk, amennyiben az a Krisztust prédikálja. A melyik nem tanítja a Krisztust, nem apostoli, ha mindjárt szent Péter vagy szent Pál tanítaná is azt. Ellenben pedig a melyik a Krisztust prédikálja, az apostoli, ha mindjárt Judástól, Pilátustól vagy Herodestől lenne is.» A második confessio, mely Beza és Bullingertől származott ezt mondja: ((Hiszszük és valljuk hogy a canonicus Írások önmagoktól és nem emberektől, elegendő tekintélylyel bírnak.)) «Ez a szellem és nem az egyház állította fel a biblia tekintélyét)), ez Zwinglinek és tanítványainak nézete. Kimondhatjuk hát, hogy e benső megegyezés a reformációnak hiteles elve. Hogy a biblia tekintélyét elismerjük, «a szent lélek benső hitetésére és bizonyságára)) van szükségünk. Azon mértékben a mint a bibliai könyvek engem megszentelnek és felemelnek, és azon mértékben, a mint én azokban a szent lélek erejét érzem : abban a mértékben lesznek azok rám nézve tekintély és szabály. Ott a hol az Isten szól szívemhez: az az Isten beszéde. A biblia tehát nem törvénykönyv, nem kívülről, akaratom ellenére rám rakott járom, hanem egy gyűjtemény, a melyben Isten beszéde található és a hol kell ezt keresnünk az alázatosságnak és könyörgésnek szellemében épülésünkre és vigasztalásunkra. Nyissuk hát fel egész bizalommal a szent könyvet. Olvassuk Abrahamnak, Mózesnek, Illésnek, az Isten embereinek, oly csudás, oly megható történeteit, kiket az Isten szolgálatának és szeretetének szent tüze emésztett. Ha ez elbeszélések által felemelve, megszentelve, áldozatra, engedelmességre indítva érezzük magunkat, úgy ez elbeszélések által Isten indít meg, Isten szól hozzánk, úgy ez az Isten beszéde. Olvassuk e zsoltárokat, melyeknek hangja mindig megrázta a vallásos lélek idegeit. Hallgassuk e felséges énekeket, az imádásnak e láng hevüléseit: áldjad én lelkem az urat, ne felejkezzél el jótéteményiről; vagy a bűnbánat eme fájdalmas kiáltását: ur isten, kegyelmezz meg én nekem, kegyességed szerint könyörülj rajtam ! Ha e magasztos költészet áthatott, megindított, felemelt, Istenhez vitt minket, akkor érezzük a szent lélek fuvallatát, akkor Isten szólt hozzátok, ez az Isten beszéde. Hallgassuk izráel prófétáinak szavát. Engedjük magunkat felemelni e magas röptű prédikátorok által. Ez a merész spiritualismus : mi szükségem van áldozattanokra ?. ... Á mit kívánok az a töredelmes szív Szakgassátok meg szíveteket és nem ruháitokat, meghatott, megragadott minket ? A költészetnek, világosságnak és szentségnek e nagyszerű hangja megindított minket? Szólt valamit szívünkhöz ? úgy az Isten beszéde. Nyissuk fel végre az evangéliumot. Halljuk Jézus beszédét: Boldogok a tiszta szívűek, boldogok az irgalmasok, boldogok azok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot. Az Isten szellem. Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok tökéletes. E szó egyenesen lelkűnkhöz szól-e ? Meghat-e ? Ad-e békességet és idvességet ? Akkor ez evangélium által Isten szól hozzánk, ez az Isten beszéde. És minő beszéd! Egy beszéd, mely nem idegen előttem, nem kívülről van rám erőltetve, nem nyom el, nem fojt meg, hanem oly beszéd, mely engem áthat, felemel melyet jól esik elfogadni, egy beszéd, mely erősíti és megszenteli lelkiismeretemet, mely növeli szabadságomat, mely csak azért legfőbb tekintély előttem, mert ez az én legfőbb szabadságom, egy beszéd, mely rám nézve vigasztalás, reménység, elragadtatás, öröm. (Vége köv.) Baksay László, sámodi lelkész. ISKOLAÜGY. Győzzön az, ami jobb! (A népiskolai felügyelet kérdéséhez.) Örök és józanon soha kétségbe nem vonható igazság az, hogy azon legfőbb eszköz, melylyel úgy az egyes emberek, mint a haza és az anyaszentegyház anyagi, szellemi és erkölcsi jólétét megszerezni s fentartani lehet, nem más, mint a józan népnevelés és oktatás. Nemcsak az egyes embereknek, hanem a hazának és az anyaszentegyháznak is hasznos szolgálatot tesznek tehát azok, kik abban fáradoznak, buzgó törekvéssel azért küzdenek, hogy a nép minden gyermeke józan nevelésben és oktatásban részesüljön.