Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1889-06-23 / 25. szám
bajnak tekintem, melyen okvetlenül kellene segítenünk. Az ellen sincs kifogásom, hogy a papi árvaház Debrecenben állítassák fel, bár még jobb szeretném, ha oly helyen lenne, mely nyáron át is jó, ha lehet hegyi levegőt s árnyas helyet nyújtana a gyermekeknek. Még azon is örülnék, ha ccegy országos ref. árvaházat» lehetne alapítanunk, mert az bizonyos, hogy Magyarország két prot. egyházának egy árvaház nem elégséges. így azután más árvákat, különösen a tanítókéit is fel lehetne abba venni. Menjünk azonban tovább és ne felejtsük el, hogy az árvák mellett vakok, siketnémák, hülyék őrültek és nyavalyatörősek is vannak, kiknek állapota rettenetes, kiket az élet ide-oda dobál s kiken szintén «a szeretetben munkás hitnek)) kellene segítenie. Hol van azonban e hit? E kérdéssel eljutottunk a (delki nyomor» sötét ábrázatához, mely reánk mered s melytől, mivel azt megvilágosítani nem tudjuk, féltünkben elfordulunk. Ez kényelmes lehet egy darabig, de valahára bele kell nyúlnunk a darázsfészekbe. Tudatára kell jutnunk annak, hogy bár a bűn nem úgy oka a testi bajoknak, a mint azt a valaha a farizeusok gondolták, hogy t. i, minden betegség valamely külön bűnnek a büntetése, de nagyban és egészben a lelki nyomor a szülőoka a testi, a külső bajoknak s az erőteljes hitélet, ha nem is teljes megszüntetője, de hathatós enyhitője azoknak. Népünk nem rettegne úgy az egyház által reá rakott terhektől, ha a ((két baljóslatú vonás» t. i. a mértékletlenség és istenkáromlás helyébe, melyekről a jeles iró, Szilády János prédikált valaha, erőteljesebb hitélet valami mást, nemesebbet varázsolna oda. Papjaink és tanítóinknak nem kellene oly lélekölő küzdelmet folytatniok a apaizsos emberrel)), ha a nép az általok nyújtott táplálékot becsesebbnek ismerné fel, mint eddig. Világi előkelőink majd többet áldoznának az egyháznak egyházi speciális céljaira is, ha az evangeliom erejét valamivel jobban megismernék. Káplánainknak nem kellene annyira önálló munkatér után való óhajtozásaikban megvénülniük, elkedvetlenedniük, és — tegyük hozzá — gyakran eladósodniok, ha annak a kötelességnek élénk érzete hatná át mindenikünk szívét, mely azt kiáltja : nem szabad semmi áldozattól visszariadnunk, míg a magyar ref. egyházban és pedig nem csak a diasporában hanem a nagy egyházakban is, egy felnőtt lesz, ki az Isten igéjének hirdetését s egy gyermek, ki a Jézus ismeretének nagy áldását sajnosan nélkülözi. Szóval minden ponton, minden eszközzel, élőszóval és Írásban meg kellene kezdenünk, s esetleg folytatnunk a belmissziói munkát, küzdve lelkesülten a testi és lelki nyomor ellen egyaránt. És még csak két megjegyzést engedjen meg a t. olvasó. Az egyik azoknak az álláspontjára vonatkozik, kik egyházi állapotaink javulását törvényhozási, zsinati intézkedésektől várják. Engem úgy az államok, mint az egyház történetének tanulmányozása arra a meggyőződésre vezetett, hogy csupán csak paragrafusok által igazi jólétet, különösen hitéletet teremteni nem lehet. Ha valaki, úgy én vagyok az, a ki azt állítom, hogy a mint állami életünkben is elérkezett az idő, midőn a régi állapotok foldozgatásával meg nem elégedhetünk, a midőn mélyreható, öntudatos és célravezető reformok fokozatos keresztülvitelét kell munkába vennünk, csakhogy — a mint e lap egyik jeles munkatársa nem rég kifejezé — «a fejlődés nem azt teszi, hogy minden régit leromboljuk,)) hanem hogy a ((jövő egyházának is a Jézus Krisztus lehet az igazi alapja.)) Bizonyára úgy van. A fa fejlődését nem az biztosítja, ha kitépjük gyökereit, hanem az, ha oltó ággal új erőt viszünk belé, s fattyú hajtásait lenyessük. Épen azért, mivel a magyar ref. egyház gyülekezetekből, mint fákból álló erdő, a legcélravezetőbb reform az lenne, ha mindenikbe új buzgósággal vinnök be az evangélium erőit, eltávolítva mindazt, a mi ezekkel ellenkezik. Minden lelkész letéteményese annak a nagy világosságnak, melyet a Krisztus a földre hozott. És a legegyszerűbb falusi lelkész is hatalmas eszköz lehet az Isten kezében, mert vezetője lehet a gyülekezetek újjáalakításának, a mely meg egyedül biztos alapja az egyetemes egyház reformálásának. Csakhogy az igét hirdetni kell nem csak közönséges helyen, hanem házanként is. Egyesületeket kellene minden egyházban alakítani s azokat táplálni lelkiekkel, hogy azok meg önkénytesen és jó kedvükből nyújtsák az anyagiakat. Én sokra becsülöm a bibliát, de nagyon jól tudom, hogy az Isten azóta is munkálkodik, mióta a biblia utolsó betűjét leírták. Afrikában, Chinában, a szigeteken új keresztyén egyházak alakultak. Küzdelmeikről, vértanúikról, sikereikről tudnak-e valamit ? Őseinkről, a prot. egyházak harcairól, az előreformatorok, a Rabot-k, a Séllyeikről nem lehetne-e sok szép, érdekes felolvasást tartani, melyek hiterősítőbbek lennének, mint sok ((virágos)) és ((villámos)) prédikáció ? ((Papi árvaházakat)) nem könnyebb lenne-e alapítanunk, ha népünk tudná, hogy egy Franké nevű ember néhány fillérrel kezdte meg a szegények gondozását s egy sereg palotából álló intézetté nevekedett a kis mustármag, a ma is élő Müller