Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-01-20 / 3. szám

most is oly vélemények, melyek a rég múlthoz szeretik szabni a jelen intézményeit s a népnevelés mai igényeit ; de hála Istennek, e vélemények ritkák, és elfogultságuk nem irányadó. Elfogultságuk gyökere hármas : nem ismerik a múlt századok népoktatásának gyarlóságait, továbbá nem ismerik fel a mivelődés értékét s föltételeit, és végre nem látják be a helyes nevelés elméleti s gyakorlati nehézségeit, melyek elhárítására kiválóan a tanítóképzés van hivatva. Vegyük tekintetbe az elemi tanítók képzését. A tanítóképzés két sarkalatos feladat megoldásával válik igazán tanítóképzéssé. Egyik feladata, előre bocsátom, a növendékek erkölcsi jellemének oly megszilárdítása, hogy e tekintetben ne legyen eleve gyanítható sem iskolai működésök, sem társadalmi példaadásuk elfajulása. T. i. lehetőleg elvvé és szilárd akarattá váljék lelkökben a tiszta erkölcs; nemes hivatásszeretet és önérzet lakozzék tudatukban, oly önérzet, mely sem hiú elbizottságra nem ragadja őket, sem öntehetetlen rabszolgákká eltörpülni nem engedi. Sokan, különösen népoktató hatósági tagok ez utóbbi eltörpülést kedvelik, és öntudatlanul vagy célzatosan tanítói «szerénységnek» «békülékenységnek», «jóságnak» nevezik. Ámde rabszolga hogyan neveljen önállóságra, és hogyan álljon meg mint tanító az iskolában, hol akár példaadás és fegyelem, akár tanítás tekintetében oly önállóság szükséges, melyre a szomszéd szavában vagy a könyv paragrafusaiban utmutatás nem kereshető; mert vagy nincs bennök, vagy pedig gyors határozat szüksége nem enged időt az útmutatás elsajátítására. A tájékozatlan kapkodó ront ismeretet s erkölcsöt. Tanítói csúszás-mászás csak két szülőokra utal: egyik a lelkiismereti furdalás, mely a csúszás-mászásban keres óvószert az érzett gyengeségekre ; másik ok a felsőbbek részéről tapasztalt önkény s erőszak, akár a tanítóképzés akár a hivatalos tanítói működés szakában. Bizonyára ez okok egyike sem kedvező a nevelés-oktatásra. Másfelől tanítói hiú elbizakodottság rendesen ismerethiányból fakad (már ez is a tanítóképzés alaposságát követeli) és támogattatik az iskolafelügyelet betegségei által, minők a szakavatatlanság és az uralkodási szenvedély. Igen szomorú, ha a tanító ismerete felületes ; de még szomorúbb, ha azt kénytelen tapasztalni, hogy hatósága csak hivatal s hatalmi tüntetés tekintetében áll fölötte, de szakismeret s erkölcsi erély tekintetében alant tapogatódzik. Pedig ily tapasztalatra igen számos az alkalom a mai munkafelosztás korában, amennyiben mindegyik szakhivatás és szakképzés anynyira igénybe veszi az egyént, hogy más szakban már csakis műkedvelővé lehet. Legszámosabb az alkalom épen az elemi oktatás terén, hol igen vegyes s nagyobbára avatatlan elemek kerülnek a felügyelő hatóságba. Kérdés : miért kell az erkölcsi jellemerőt épen a tanítóképzésben fontos feladatképen hangsúlyozni, holott ez minden nevelés-oktatásnak s minden szakképzésnek feladata ? E kérdésre kettős határozott felelet adható. Először : minden egyébb szakképzés több idővel rendelkezik az erkölcsi jellem építésére s megszilárdítására, mintsem a tanítóképzés. Ez állítás igazsagát meg nem dönti az a körülmény sem, hogy némely szakintézetekben az évfolyamok száma ugyanakkora, mint a tanítóképzőben ; mert ez esetben is ama szakintézetekbe való belépés több előképzést, több évi iskolázást követel, mint kívántatik a tanítóképzőbe történő felvételnél (gymnasialis vagy reáliskolái vagy polgári iskolai 4 tanév.) Áz előbbi feleletet kiegészíti egy másik, mely az erkölcsi jellemfejlesztés kisebb-nagyobb szükségét veszi tekintetbe. Nincs intézet, melyben az erkölcsi megállapodást annyira kellene sürgetni, mint a tanítóképzőben ; és nincs oly társadalmi állás, melyeknek betöltője erkölcsi gyarlóságaival annyi kárt tehetne, mint az erkölcsileg gyarló tanító. Nem is tekintve saját érdekét, egy egész nemzedék erkölcsi, sőt testi javat mérgezheti meg; tanulókat lelkiismeretlenekké tesz, tanítótól, iskolától, és ismerettől elidegenít, szülőket elkeseríthet, eszméket s nemes tetteket gúny tárgyává tehet, holott esetleg épen javítania kellene. Mindezen dúlás nehezebben tehető jóvá, mint pl. üzleti mulasztás és tévedés, mint bukott szédelgők csalása, mint pénztárnokok sikkasztása, és öngyilkosok árváinak keserve stb. A nevelési mérgezés jelei gyakran lappangók; és mikor előtörnek, akkor már elmúlt a gyermekkor s megszűnt a gyógyulás lehetősége. Ezzel némikép ki van mutatva a tanítói erkölcsösség s önállóság szüksége és a tanítóképzői jellemfejlesztés kiváló fontossága. Térjünk át a tanítóképzés másik feladatához: az ismeret és tanítási ügyesség elsajátításához. E kettőt meg kell különböztetni egymástól, mert elméleti tájékozottság még nem egyúttal tanítási ügyesség is, és viszont, kielégítő ügyesség mellett elméleti hiányok lehetségesek. Egyik a másikát nem helyettesítheti teljesen. Kérdés: mely ismeretre, elméletre van szüksége a tanítónak ? A tanító, nevelői hivatása alapján, három körrel áll szoros viszonyban : a kis tanulókkal, a felnőttek községével és az egyházközséggel. Mind e három körben nem pusztán tag a tanító, hanem nevelő is, még az esetben is, ha — mint faluhelyeken szokás — nem egyedül az irányadó személy s ha nem visel is többféle hivatalt (tanítóság, kántorság, postakezelőség, egyesületi elnökség stb). E három kör ád irányt a tanítói ismeretek megjelölésében. Az elemi iskolai tanítás számára következő tantárgyakat ir elő a törvényes tanterv : hit- s erkölcstan, irás és olvasás, íejbeli és jegyekkel való számolás, nyelvtan, beszéd- s értelemgyakorlatok, hazai és némi általános földleírás és történet, természettan, terményrajz, gyakorlati útmutatások a mezei gazdaság és kertészet köréből, polgári főbb jogok és kötelességek, ének, testgyakorlat. Ez elemi szaktárgyak, mint elkülönített ismeretkörök kifogása alá eshetnek ugyan különösen falusi iskolák tanideje s tanmódja tekintetében ; de öszszességökben megfelelnek az elemi népoktatás igényeinek. A tanító elsőrendű kötelessége tehát, hogy a tárgyak tananyagát biztos ismeretképen sajátítsa el, értve elemi tananyag alatt azt, mely az elemi népiskola 4—6 osztályában szükségkép taníttatik, t. i. akár hittani, akár nyelvtani, földrajzi stb. «Alapos elemi oktatás: ez az első stáció a tanítójelöltek gyakorlati képzettségéhez vezető uton», mondja Kehr. És e tananyaggal látszólag be is kellene érnie az elemi tanítóknak és az elemi tanítóképző intézetnek, be kellene érnie annyival inkább, mert a tanítójelöltre még. egyébb ismeretek (neveléstaniak, zeneiek stb.) elsajátítása vár, túlterhelés fenyegetésével! Azonban itt a látszatnak kedvezni nem szabad, nem lehet. Tanítónak az a tananyag nem elegendő. Mert hiszen a tanító nem csak a 4 — 6 éves mindennapi iskolának oktatója, hanem számos esetben az ismétlő iskolát is vezeti, felnőtteket is oktat, és mint fent meg volt jelölve, a népnek minden oldalú tanácsadója, s egyházának lelke, vezére. Mindezen nem épen fényűzési szerepei bővebb ismeretkört követelnek tőle, mint amennyivel a 6—12 éves gyermekek kielégíthetők. Sőt már a legalsó fokú tanítás is könnyen esik bele a tétovázás, tévedés, meddőség veszélyébe, ha a tanító csak ugyanannyit lát, amennyit a tanulók látása