Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1889-01-20 / 3. szám
elé terjeszt és ha csak ugyanazon tananyaggal képes magyarázni, mint amelyet magyaráz. Még nagyobb a baj, ha társadalmi szereplésében a gyakorlati élet által nyújtott kérdésekkel szemben mindig kitérni, hallgatni, tudatlanságát elárulni kénytelen volna a tanító. (Ne képzeljünk a szereplés alatt kulacsos korteskedéseket!) Ügyiratok, szám- s mértani feladatok, természeti tünemények, egészségi tanácsok s intézkedések stb. mind kisértetek gyanánt üldöznék őt. Váljon — legyen megengedve e hasonlat — ki találná célszerűnek azt, hogy teher elmozdítására csak akkora erejű ló használtassák, mint amekkora maga a teher ? Egyensúly állna elő, de nem a teher mozgása. Moltke mondta, hogy a legjobb hadvezéri taktika : több katonát vinni a háborúba, mint amennyivel az ellenség rendelkezik. A tanítói önképzés is gyakran emlegetett erény. Ez önképzésnek épen az a gyakorlati jelentősége, hogy a tanító ismerete mindig magasabb színvonalon álljon, mint a tanítványoké. De meg az önképzés nem is lehetséges azon ismereti alapon, mely az elemi iskolát táplálja. Végre megemlíthető az, hogy a tanító esetleg kántor is; tehát éneklési jártasság és zene is kívántatik tőle, annyival inkább mivel ezek tanítói működésébe is vágnak. Száz szónak is egy a vége : a tanítónak többet kell tudnia, mint amennyit iskolájában ta?iítani köteles. Hát ugyan mennyit ? Számtani határozottsággal nem adható meg a felelet, mert a tudás feltételei is határozatlanok. Legszabatosabb felelet ez : tudnia kell minél többet, de úgy, hogy tudása minőség tekintetében felületes ne legyen, és mennyiség tekintetében feleljen meg a tanítóképzés tartamának. íme, e felelettel már is megindul a circulus vitiosus! A mondottak a mindennapi értelemben vett szaktárgyakra vonatkoznak, t. i. azokra, melyek az ember tárgyi világát ismertetik inkább, minő pl. a beszéd- s értelemgyakorlat, földrajz, nyelvtan, természettan stb. Van a tanítói ismereteknek egy sajátságos köre ; ez ismeretek az egész tanítói működést öntudarossá, alapossá, biztossá teszik, s ennélfogva kiválóan tanítói ismeretek « nevére érdemesek. Ezek már magáról az emberről, a növendékről, ennek testi s lelki természetéről fejlődése menetéről, feltételeiről s céljáról, sőt mindezeknek történeti fejlődéséről szólnak. Egy szóval neveléstani ismereteknek nevezhetők ; magokban foglalják az embertant, a nevelés-tanítástant, neveléstörténetet, iskolaismét, és méltán a hit- s erkölcstant is. A mult század második felében életbe lépett tanítóképző intézetek egészen a jelen század közepéig nagyobbára műhelyekhez hasonlítottak, melyekben inasokból y j2 — 2 év alatt nyers munkára alkalmas u. n. mestereket idomítottak. Az idomítás abban állott, hogy a műhely inasai fürészeltek, fúrtak, gyalultak, csiszoltak stb., de munkájok tervét készíteni s áttekinteni, szabni, részeket szerkezetté összeállítani, az egész műnek célszerűségét megítélni nem tanulták s nem tudták. A tanítók képzése is ilyen volt: legjobb esetben csak valami tanítási modorosságot, fegyelemtartási formalitást sajátítottak el, belátást s tájékozottságot biztosító ember- s neveléstani ismeretek nélkül. Igaz ugyan, hogy a meddő modorosságot s formalitást nem minden esetben száműzi a mai neveléstani képzés sem; ámde ez még korántsem bizonyíték maga a neveléstan értéke ellen, mely kétségtelenül egyre több kedvező sikert mutat fel; és még többet mutatna fel, ha a tanítóképzés külső körülményei kedvezőbbek volnának. Neveléstani ismeretei segítségével a tanító szakképzett orvossá válik, ki az anatómiában jártas, a szervek kölcsönhatását ismeri, a betegségnek a beteg által érzett s nem érzett jelenségeit meg tudja vizsgálni, e vizsgalat alapján megállapíthatja a kórismét (diagnosist) és megválogatja a célszerű orvosságot. Különben csak kuruzsló. öA paedagogika elmélete, mond a hires Kehr, épen nem mondható valami fölöslegesnek. Goethe a maga Faustjaban(Mephi<topbeles és a tanuló beszélgetésében) bizonyára helyes okkal az ördög szájába adja e szavakat : «Grau, Freund, ist alle Theorie» stb. Minden theoria és szigorú tudomány száműzése a tanítóság köreiből csakugyan ördögi cselekvény, mert ezzel a tanítók kézmivesekké, sőt gépekké sülyednének.» Ámde minek is bizonyítgatni hosszasan a neveléstani ismeretek szükségét? Hiszen aki tagadja, ezzel már azt bizonyítja, hogy csak azért tagadja, mert nem ismeri, s hogy ismernie jó volna. A neveléstani ismeretek szüksége még inkább bizonyítja azt, hogy a tanítónak többet kell tudnia, mint amennyit tanítani köteles. Természetesen, mire is vonatkozhatnék a neveléstani elmélet egyebre, mint a tanítónak gyakorlati működésére ; s ez a tanítóképzésnek épen harmadik tényezője, az erkölcsin és elméletin kívül. Minden elméletnek épen az a lényeges vonása, hogy egyfelől gyakorlat s tapasztalat által támogattatik, másfelől gyakorlatot s tapasztalatot támogat. Alig van emberi tevékenység, melynek körében az elmélet és gyakorlati ügyesség annyira egymásra volnának utalva, mint épen a tanítói működésben; «siami ikrek azok, mint Kehr mondja, melyeket kettős halai veszélye nélkül egymástól elválasztani nem lehet, nem szabad, sőt a melyeknél az egyik testvér állapota a másikétól függ.» A tanítási ügyesség gondolkozó gyakorlással elérhető tapintatosság, melylyel a tanító növendékei képességéhez ismeretéhez, érzületéhez alkalmazkodik tanítása s fegyelemtartása közben. Az ügyesnek már modora, beszéde sőt mozdulata is megnyerőbb és nevelőbb mint az ügyetlené. Épen ez ügyesség, tapintatosság emeli művészetté az elméletet. De e művészet nem az elmélet szülöttje; «nevelési theoretikusok gyakran ügyetlen nevelési praktikusok, és az iskolában gyakran oly csekély sikert mutatnak fel, hogy sajnálni lehetne őket.» Tanítói' művészszé gyakorlattal válhatik az ember, annál könnyebben, ha a gyakorlathoz eredeti rátermettség csatlakozik, és annál biztosabban, ha elmélet támogatja a gyakorlatot. Aki úszást akar tanulni, vizbe kell mennie; a tanítóképzésnek fontos hivatása az, hogy növendékeit 1 amaz úszásra szoktassa, vagyis a tanításban lehetőleg művészekké képezze. E hivatás betöltésére szolgál kiválóan a tanítóképző intézetekben levő gyakorlóiskola. A gyakorlóiskola önálló elemi népiskola, mely a tanítóképző intézet főigazgatósága alá tartozik és egy alaposan képzett u. n. gyakorló tanító vezetése alatt áll. Ez iskolában a tanítójelöltek, különösen a tanítóképző utolsó tanfolyamába járók, előlegesen kidolgozott s átnézett tanításokat teljesítenek a gyakorló tanító s esetleg a tanítóképző tanár felügyelete mellett, úgy azonban, hogy ily tanítások ne legyenek puszta experimentumok, hanem komoly mozzanatok az elemi tanterv és tancél szolgálatában. Már Diesterweg mondja: «A tanítóképző intézet leglényegesebb kelléke a mintaszerűen beredezett gyakorlóiskola; nélküle a tanítóképző intézet semmi, vele együtt pedig minden.» Kehr következő szavakkal csatlakozik Diesterweg nézetéhez: ((Tanítóképző intézet gyakorló iskola nélkül úgy tűnik fel előttem, mint úszó intézet víz nélkül.)) Szigorú Ítéletek ezek a tanítóképzés legfőbb hadvezérei részéről; figyelembe veendők különösen azok által, kik vagy nem ismerik a gyakorlóiskola mibenlétét vagy tagadják annak jelentőségét. Diesterweg merev ítéletéhez csak egy megjegyzést kell
