Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-01-20 / 3. szám

közönyösségre vezethető vissza. Szeretjük elhitetni magunkkal, hogy hitre, vallásra nincsen is szüségünk. Ugy véljük, hogy a tudás kincseivel eléggé boldogulhatunk. Azt is hiszszük, hogy az ember elég önmagának, hogy sorsunk urai, igazgatói mi vagyunk. Az isteni gondviselésbe vetett tántoríthatlan bizalom áldásait alig ismerjük. Templomba ritkán megyünk, imádkozni hittel, reménységgel nem tudunk. A szerencse, a jóllét könnyen elbizakodottakká tesz, a szerencsétlenség, a nyomor hamar kétségbe ejt, bűnökre indít s aztán a halálba kerget. Küzdeni, tűrni, szenvedni nincs elég erőnk. Á bajok özöne elől egyedüli menedékünk az élet kincsének eldobása — az öngyilkosság. Minden felvilágosodottságunk mellett tele vagyunk előítéletekkel és babonákkal. Az Istennek csodatevő erejében nem hiszünk, nem bizunk, de az ámítók, a szemfényvesztők előtt önként meghódolunk. Isten előtt nem, de az emberek előtt, gyakran a földöncsuszásig, megalázzuk magunkat, kz Isten hatalmát, jóságát, hozzánk való szeretetét magasztalni szégveneljük, de embertársainknak hízelegni, erényeiket, sőt igen sokszor hibáikat és bűneiket is dicsőíteni meg nem szűnünk. Az Istent imádni nem szeretjük, de önmagunkat és embertársainkat szünet nélkül istenítjük. A vallás tárgyait, szertartásait kinevetni, Isten nevét vetélkedve káromolni : megszokott dolog. Tetszelgünk magunknak azzal, hogy hitetlenek, az egyház és a vallás törvényei alól emancipáltak vagyunk, a kiknek mindent, ami a hitre tartozik, kigúnyolni lehet és szabad. Azt tartjuk, hogy a hit csak "a tudatlanoknak, a vallás csak az együgyűeknek való. És szomorúan kell tanúbizonyságot tennem, hogy korunk erkölcsössége csak olyan, mint vallásossága. Tele kinövésekkel, fattyuhajtásokkal és rakva fanyar gyümölcsökkel. Es ez igen természetes is. A milyen a fa, olyan a gyümölcse. „A tövisről nem szednek szőlői és a bojtorjánról nem- szednek fügét" Az isteni félelem hiánya, az isteni parancsok gyakori áthágását eredményezi. A vallás örök igazságainak félretétele vagy épen megtagadása az erkölcsi örök törvények iránt való tisztelet és engedelmesség nagymérvű csökkenését Vonja maga után. Lopás, csalás, gyújtogatás, paráznaság, rablás, gyilkosság eddig is volt elég. De oly általános corruptio, annyi szédelgés, annyi sikkasztás, annyi hamis bukás, oly sok szerelmi dráma, annyi vadházasság, oly sok angyalcsinálás és annyi öngyilkosság, mint napjainkban, talán egyetlen korszakban sem fordultelő. Szinte megundorodik az ember, midőn századunk ez uralkodó bűneire gondol, melyek,mint a ragályos betegségek, tömegestől szedik áldozataikat, itt erkölcsi, amott physikai halált okozva, fajunk, hazánk és az emberi társadalom kimondhatatlan kárára. De hát nem lehetne-e a valláserkölcsi élet ezen bajait legalább részben megszüntetni s káros hatásunkat csökkenteni ? kérdi bizonyára nem egy tagja e tisztelt társaságnak, melyet, mint a népnevelés munkásaink egyesületét ez az ügy kétségtelenül közelről érdekel. Igenis lehet, sőt kell és pedig a valláserkölcsi nevelés ügyének felkarolása által. Nem egyszerre és nem mintegy varázsütésre, hirtelenül, mert csodatevő hatalom egyikünknek sem adatott. Amint lassan, észrevétlenül támadott a baj, orvoslása is csak lassan és huzamos idő alatt történhetik. A felsorolt vallás-erkölcsi bajok gyökér szálai szülőinkig, sőt szép szülőinkig nyúlván vissza, bizonyos, hogy azok orvoslásának munkájából gyermekeink és unokáink számára is fog jutni elég. De azért mi csak vessük kezünket a munkára mielőbb és minél nagyobb igyekezettel. Tegyük meg a magunkét jó reménységgel, mert biztosak lehetünk afelől, hogy nem hagyja az Úr segedelem nélkül azokat, akik az ő országának terjesztését becsülettel munkálják. Felolvasásom célja : rámutatni azon tényezőkre, melyeknek együttes buzgalmától a valláserkölcsi nevelés áldásos gyümölcsei várhatók. Szőts Sándor, dévai ref. lelkész. ISKOLAÜGY. Circulus vitiosus a tanítóképzésben. I. «Sajdtos szakiskolák berendezése az ujabb, mondhatni, a legújabb idők vívmánya. Berendezésük azzal a meggyőződéssel függ szorosan össze, hogy a tudás és ügyesség nagy mérvű térfoglalása mellett égető szükség a munkafelosztás. Lehetne ugyan az ó-kor rhetori iskoláit és a középkor klerikus-iskoláit is szakintézetnek nevezni; de ezek mégis csak korlátolt értelemben véve voltak szakintézetek. Mert az előbbieket kiválóan azok látogatták, kik politikai befolyáshoz, tekintélyhez és állami tisztséghez kívántak jutni, s ennélfogva oly általános miveltséget igényeltek, melynél fogva nyilvánosan mint szónokok léphettek fel. Utóbbiak (a klerikus-iskolák) pedig kiválóan arra törekedtek, hogy a szellemet kijelölt korlátok közt fejleszszék, a szabadelvű eszmékkel való érintkezéstől megóvják és a leendő lelkészeket zárkozottságra s az egyházi főktől való függésre szoktassák. Tehát tagadhatatlanul egészen más okok működtek közre, mintsem a munka felosztása s elmélyedés bizonyos szakhivatásba.» Szakiskolák a tanítóképzők is. Hivatásuk és szolgálatuk nagy értéke manap kétségtelen. Hallhatók ugyan