Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-01-20 / 3. szám

juk, dögleleses, fojtó lég áramlik üregeikből. Nyiltan kimondom, hogy én a középkor vallásossága és erkölcsössége után épen nem áhítozom; ellenkezőleg azok elmúlását látva, lelkem teljességéből örülök. Tetszhetnek azok a felvilágosodás, a humanizmus és a lelkiismereti szabadság elleneinek, de nekem s velem együtt sokaknak, akik ezeket az emberiség drága kincseinek s az úr Jézus Krisztus által hirdetett igazságok diadalának tekintjük, tetszeni nem fognak soha. Az a szellemi vakság, az a farizeusi kegyesség, az a töméntelen sok babona, az a világtól és az emberi társadalomtól való elvonulás, az a földön csúszó szolgaság, az a határt nem ismerő zsarnoki uralom, az a türelmetlenség, az a fanatikus gyűlölet és az az irtózatos kegyetlenség, melv e korszakot jellemzi, a keresztyén egyháznak nem dicsősége, hanem szégyene s az emberiségnek nem áldása, hanem szerencsétlensége és valóságos átka volt. Az ugy nevezett istenitéletek, az egyházi átkok, a vallási üldözések és háborúk, a szent inquisitio, a hajmeresztő tortúrák, a vérpadok és máglyák eme rettenetes korszakát vissza nem óhajtjuk többé, ha mindjárt angyaloknak nyelvén zengené is valaki annak dicsőségét. Krisztussal szólva «hadd temessék el a halottak az ő halottjaikat)); mi az ujabb kor szülöttei, mi, a jelen század emberei, uj életre nem keltjük, sőt meg sem is siratjuk azokat. A mi korunk vallásossága a középkorénál, sőt az azt követett századokénál is sokkal bensőbb és igazabb, erkölcsössége pedig hasonlíthatlanul tisztább és nemesebb. Igaz, hogy mi ma ritkán és keveset imádkozunk, de embertársaink javára annál többet munkálkodunk, tudva szent vallásunk alapítójának örök-igaz szavaiból, hogy „nem minden, aki azt mondja, uram! uram! megyen be a mennyországba, hanem aki teljesíti az én mennyei Atyám akaratját,Puszták magányába, lakatlan szigetekre, zárdák celláiba sem vonulunk el, hogy szüntelen imádkozás és böjtölés között töltsük el földi életünk napjait; ellenkezőleg kimegyünk a társadalomba, embertársaink közé; felkeressük a szerencsétleneket és letöröljük azok fájó könynyeit; meglátogatjuk a bún és a nyomor tanyáit és az ott sinylődőket felemeljük és magunkhoz öleljük, hogy egy is el ne veszszen azok közül, akik velünk együtt az Isten képét viselik; az éhezőknek enni adunk, a mezíteleneket felruházzuk, a betegeket együvé hordjuk és meggyógyítjuk, az özvegyeknek segítségére sietünk, az árváknak gondviselőket keresünk, az elaggott öregeknek, a munkára képtelen csonka bonkáknak és az ártatlan csecsemőknek menedékhelyet, védelmet, ápolást és nevelést adunk, mert tudjuk, érezzük, hogy ez a Krisztus vallásának legelső parancsa s hogy az ilyen cselekedet igazán kedves az Isten előtt. Az üdvözítő sírjához sem zarándokolunk; de elmegyünk a börtönökbe, a siralomházakba, hogy a mennyei Atya bűnbocsátó kegyelmével és szívünk részvétével megvigasztaljuk a bűn útjára tévedt embertársaink kesergő lelkeit; felkeressük az elemi csapások által sújtott vidékeket, a pusztító ragályok fészkeit, az öldöklő csaták színhelyeit, öszszeszedve, gyógyítva és vigasztalva a még élőket és eltemetve a halottakat, mert jól esik szívünknek az emberszereret könyörülő munkáját végezni szerencsétlen felebarátaink körül, kik mindannyian az Úr Jézus Krisztusban testvéreink. Hitvitákat nem folytatunk, vallási üldözésekbe nem elegyedünk, felekezeti harcokat nem kezdünk, hitbeli meggyőződéséért senkit nem gyűlölünk, mint tevék ezt elődeink, mint ők mondák «az Istennek nagyobb dicsőségére)), saját maguknak és az Isten országának romlására ; inkább felkeressük egymás templomát, részt veszünk kölcsönösen a különböző egyházak vallásos szertartásaiban és énekelünk és imádkozunk együtt buzgó szívvel, minden versengés és tusakodás nélkül, mint akik tudják és elevenen érzik, hogy ,,minden helyeken vannak az Urnák szemei" aki meghallgatja, bárhonnan száll is hozzája, az igazaknak buzgó könyörgését. Elénk emlékezetben van nálunk az apostol mondása: „Egy testnek lágyai vagytok mindnyájan, melynek feje a Jézus Krisztus." Mindezek kétségtelen bizonyítékai annak, hogy korunk vallásossága és erkölcsössége a közép korét messze túlszárnyálja. Sőt bátran ki merem mondani, hogy a keresztyén egyház életének közel 2 ezer éves folyama alatt nem volt egyetlen korszak is, mely az Üdvözítő tanításainak célját és szellemét helyesebben felfogta s az általa parancsolt emberszeretet munkáját nagyobb mértékben és áldásosabban gyakorolta volna, mint a sokak által ócsárolt XIX. század, melvnek minden alkotását, öszszes intézményeit a krisztusi szeretet üdvös, szelleme lengi át.^ De a képnek másik oldala is van. És én nagyot vétenék az igazság ellen, ha ezt is fel nem mutatnám és állítanám, hogy korunk valláserkölcsi élete minden tekintetben kielégítő. Ellenkezőleg: fájdalom nagyon is sok itt a kívánni és megjavítani való. Ugy vallásos, mint erkölcsi életünk mezején tömérdek dudva burjánzott fel, melyek kiirtásra várnak. Vallásosságunk, hitünk nagyon megingott. Mondhatni, hogy „a fejsze immár a fa gyökerére vettetett Türelmünk van, de ennek forrása alighanem a