Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-03-31 / 13. szám

ISKOLAÜGY. Még egyszer a magántanitásról, Dr. Öreg János, debreceni ref. főgymn. tanár, e becses lapok 8—ik számában elmondván véleményét a (középiskolai, illetve gymnasiumi) magántanításról, azzal végzi cikkét: szeretné, ha más is hozzászokna e «kényes» kérdéshez, mert talán majd meggyőzi őt az ellenkező nézet helyességéről. O a magántanítás mellett foglal állást. Nem mintha remélhetném, hogy ez egyszerű szavak s igénytelen nézetem a t. cikkírót oly könnyen meggyőzhetnék az ellenkezőről, az én nézetem helyes voltáról, mert hiszen, úgy látszik, őt már alapjában bizonyos optimismus vezeti, hanem főicént az indít felszólalásra, hogy én e kérdést épen nem tartom jelentéktelennek, nem különösen azért, mert a középiskolai, illetve gymnasiumi oktatás, nevelés legfőbb érdekeivel szoros összefüggésben van. Ez a baja, gyöngéje is gymn. oktatásunknak, mint a lappangó bajok, mindegyre kitör. Ideje, hogy gyökeresen orvosoljuk; ideje, hogy leszámoljunk vele. De hogy a t. cikkíró eszmerendjéhez alkalmazkodjam : hivatkozom az ő szavaira. Azt mondja u. i. «A vasúti vonatot egy gerenda elrodhadása is kizökkenti sineiből» stb. Ebből aztán azt hozza ki, hogy a közönség tévesen vélekedik a magántanítás természetéről, mikor azt hibáztatja. Én azonban kénytelen vagyok megfordítani ez érvelést és azt mondani: olyan «rothadt gerenda» gymnasiumainknál a még sok helyen s itt-ott nagy mértékben fennálló magántanítási rendszer (különösen, ha tanárok a privátadók), s az ilyen akadályokat, melyek a rendes, biztos haladást gátolják, félre kell dobnunk még akkor is, ha ez talán egyesek kárával történnék. Mert azt hiszem: tanügyi kérdésben, mely már nem csak az egyének könnyű boldogulásának, hanem sok tekintetben az egyházi és állami élet biztos fennállásának s valódi tökéletesbülésének kérdése, háttérbe kell vonulnia az egyesnek s érvényesülni kell az általános, magasabb érdeknek, szompontnak. Én e kérdést így fogom föl. Azonban nem szeretném, ha az olvasó félremagyarázná szavaimat. Korántsem arról van szó, hogy egy csapásra kivetkőztessük jellegükből középiskoláinkat, illetve gymnasiumainkat. Maradjanak és legyenek azok tovább is nevelői az egyházi életnek, hazafias érzelmeknek ; szolgálják azok tovább is oly igazán a nemesebb értelemben vett nevelés ügyét, mint szolgálták eddig is. De legyenek egyúttal világító lámpásai a tudománynak, előmozdítói a tudományok terjedésének, fejlődésének, fundamentomai a valódi műveltségnek. S épen azért, megtartván a mult hagyományaiból és vívmányaiból azt, a mi helyes, a mi célravezető, hagyjuk el azt, a mi a természetes fokozatos haladást gátolja. És ilyennek tartom én a .gymnasiumokban többé-kevésbé fennálló privátázást, különösen a tanárok priváta-adását. De visszatérek a t. cikkíró argumentumaihoz. Az az anecdota, melyet elmond az egyszeri apáról és fiáról, nagyon is. komoly és szomorú történet, s szerintem egyik fontos érv ez intézmény ellen. Mert valóban ott, hol a tanárok részéről a privátizáíás szokásban van, az a felfogás uralkodik az érdekeltek részéről, hogy a fiúnak, ha haladni akar, privátára kell járnia, s ha privátára jár, nem szükséges tanulnia. Nem mint tényt említem, -hanem mint felfogást, a mely hogy nem kivételes, hanem a gyakoribb eset, át fogja látni mindenki, a ki nem akarja bedugni füleit a hallottak előtt, s nem hunyja be szemeit, ha látni kénytelen. De taglaljuk a dolgot egy kissé. LIa valamely gyönge tanuló nem jár privátára s — a mi gyakran megeshetik természetes okokból is — elbukik : valószínűleg meglesz az a látszata szülei szemében, hogy azért történt, mert a fiú nem járt privátára; ha pedig az előbb gyönge tanuló a privátára járás után nem bukik el, a mi lehet igen természetes dolog; a látszat az elbukott tanulók és szülőik előtt a legnagyobb valószínűséggel az lesz: azért ment át, mert privátára járt. Mert hát emberi gyöngeség, hogy ilyenkor az érdekelt és vesztes fél a gyanús mellékokokat keresi, s nincs az a szappan a az önérzetnek, mely ez esetben a tanárt a közvélemény előtt tisztára mossa. Vagy arra a közvéleményre, a mely tanári reputatiónak egyik, bár nem -csalhatatlan mértékadója, semmit se adjunk mi tanárok, kiknek helyzete úgy a tanulókkal, mint a társadalommal szemben ezt kétszeresen, sokszorosan megköveteli ?! De menjünk tovább. Cikkíró azt mondja : «a szülők, a tanulók, a tanárok érdeke követeli, hogy a tanárok növendékeiknek magánórákat adhassanak)). Hogy a tanárokon kezdjem — mert az iskolák jövője a tanárok vállain nyugszik — : azt hiszem, a privátaadás ellenkezik a tanárok valódi szellemi érdekeivel. Hogy a tanár helyét kellően betölthesse, , erre nézve csakis gátló tényező lehet az, hogyha rendes és jö foglalkozása mellett még mellékes órákkal, magántanítással is van terhelve. Ha ezt az utóbbit pontosan akarja végezni, akkor szenvednie kell a rendes iskolai tanításnak, a mi végre is fődolog, vagy pedig elnyövi egészségét, megrontja idegeit, kedélyét s ez talán mellékes a tanítás, a nevelés szempontjából ? Aztán azt se felejtsük, hogy a tanárnak, mint a jó papnak, holtig kell tanulnia; már pedig ha egész napját a tanítási órák emésztik föl: mi jut az önképzésre, emberileg szólva ? Vagy a tanári foglalkozás oly könnyű dolog s a szellemi túlfeszítés nem kívánja meg a maga áldozatait ? Beszéljen a statisztika! De nem akarok épen ily messzire menni, bár az élet elég hangosan figyelmeztet bennünket és int kellő mérsékletre. A mi az anyagi szempontot illeti : ha némelyik középiskola tanárának — s még mindig, sok van ilyen! — szűkös javadalmazását látjuk, valóban ez argumentum előtt majdnem kénytelenek vagyunk gondolkodóba esni, s mélyen kell éreznünk, hogy tanügyünknek ez egyik legfőbb miseriája, egyik régóta sajgó sebe, melyet mielőbb gyökeresen orvosolni kell, hogy a tanügyi krízis be ne következzék. A körülményekkel számolnunk kel!, de csügged-, nünk nem szabad. Bátorságot, kitartást önthet belénk, ha elgondoljuk, hogy épen református hitfeleink valóságos önfeláldozással vesznek részt munkánkban s igyekeztek és igyekeznek e bajon is segíteni. Tudjuk, hogy ujabban úgy az egyház, mint az állam részéről lépések történtek a helyzet javítására s remélnünk kell, hogy az intéző körök mielőbb révbe vezetik a tanárok sorsának oly sokat hányt-vetett hajóját. Ha pedig a jobb javadalmazásit állásokat vesszük : akkor könnyen leszámolhatunk a kérdés ez oldalával. Felfogásom szerint a tanárnak ily esetben meg lehet meg Icell elégedni fizetésével s csak a mennyiben hivatalos teendői engedik s a mennyiben nem jár a tanítás,